{saját kép}
Cikázó fényfolt szökken felém,
s úgy zsibbadnak a fájdalom
üszkös hattyúhártyái,
mint a kínos csendben nyikorgó ajtón a rozsda.
„Ma olyan hallgatag vagy. Mi lelt?”
Múló homályba vész el,
a ködfátyol rózsaillatú permete elillan,
szürke árnyék vetül homlokomra.
Csak halk hangok, kimondatlan szavak
látogatják meg gyenge hangszálaim
lágy húrjait.
Nehézsúlyú vallomás mennyiség
hagyta el cserepes számat,
kifogyhatatlan, szájzárból
el nem szabadult,
el nem lejtett,
meredek,
szűnni nem akaró torokfájás.
„Olyan hallgatag vagy.”
Helyetted hullámzik
az egyensúlyát vesztő,
megfeneklett csónak;
úgy ereszkedik le,
mint a bója talpkövére
nehezült
őszinte örvénylöket.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.03. @ 05:53 :: Horváth Nóra
