Ahogyan elhagytam a vidéket,
Ahogyan előttem hajbókoltak a fák,
Ahogyan meghajoltak a bokrok,
Ahogyan a cserje a szélben lombokat szitált…
Akkorra eltörpültek a házak,
Akkorra összementek a tornyok,
Akkorra egybemosódtak a színek,
Akkorra a honvágyak elnagyolt remények…
Aztán csak látom újra az embert,
Aztán csak látom a nagyvárosi zebrát,
Aztán látom magunkat, mint vadakat, kit hajt ezer vadász,
Aztán még annyi buckát pár fekvőrendőrön át…
Ahogyan leszállok a buszról, mintha észre sem venne más,
Ahogyan a metrón csücsülök, mintha nem én lennék a világ,
Ahogyan átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék,
Ahogyan senkit sem érdekelne, ha bármit tennék…
Akkor eszmélek fel, hogy csodás az otthonom,
Akkor értékelem a hétköznapi magányos tegnapom,
Akkor értem meg, hogy a házam mégsem börtön,
Akkor most érted Biztonság – Érted könyörgöm!
Legutóbbi módosítás: 2009.02.24. @ 17:42 :: Kőmüves Klára
