(Emil Nolde: A SZENT CSALÁD)
Kisebbségbe kerültem,
hiába piroslik az orcám,
nem értek egyet önmagammal;
hányom a falra a borsót,
nincs ki letakarítsa,
végs? remény:
megint a gravitáció segít,
ahogy Adynak egykor,
a k?hajításnál az orcára esés;
mert a h?ség – végül is –
sorskérdés,
ez az anyázó hazafiság,
talán már Kölcsey
így volt vele, az egész
Herder utáni magyarság,
mert vállvetve dolgozzuk meg
a férgekkel e földet,
„amelyb?l”
s trágyázzuk a szellemet,
ha magasra sikerül.
„Hazajövök és honvágyam támad”
– semmi baj,
majd visszaverjük –
gondolta reális énem és értem,
bár csuda tudja,
minek e napi bens? zászlófelvonás,
hisz gazdasági kényszerb?l,
túlél? logikából
volt már javaslatom:
kisebb a költség,
nagy a hatás,
alakítsuk a trikolórt bátran:
foltozzuk közepét,
tetejét és alját más szín?vé tegyük:
középkolorrá;
s lengessük fennen,
húzzuk fel jó magasra napjában,
a mi napunkban,
mert eljött végre ez is:
éljen, éljen
a három szín végre
megbékélve az egyben,
lengjen fennen,
hirdesse örök nemzeti dics?ségünk
a lehetséges keretek közt,
hogyha még szabad:
büszke fehér!
Legutóbbi módosítás: 2009.02.12. @ 16:11 :: Petz György
