A birodalom keleti részéből érkezett, s mindent csodálatosnak, nagyszerűnek talált. Szűkebb hazájában jelentős embernek számított, szavának súlya volt, hallgattak rá az emberek. Munkája, elfoglaltsága, mindennapi szokásai is az átlag fölé emelték. Semmiben hiányt nem szenvedett, de valami mégis űzte, kergette, nem hagyta egyhelyben megülni. Talán a szabadságot kergette, a kilépést a “bocskorból” – ahogy legjobb barátja nevezte ezt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Addig, addig álmodozott egy utazásról, ami más tájat, más embereket, más szokásokat, más erkölcsöket hoz elé, hogy gondolkodás nélkül megragadta az alkalmat, amikor felajánlottak neki egy hivatalos küldetést a fővárosba.
Figyelmeztették, hogy nem egy könnyű útról, vidám kirándulásról van szó, mert át kell kelnie a hegyeken, a szűk völgyeken, meredek hágón, ahol, ha elakad, nem várhat segítséget senkitől, hiszen napjárásra sincs lakott település.
Figyelmeztették, hogy a falvak, városok lakosai – ahol útja áthalad – barátságtalan emberek, akik gyűlölik az idegeneket, különösen a jól öltözötteket.
Figyelmeztették, hogy ha el is ér a fővárosba, nem fogja fáklyásmenet várni, hanem kekeckedő tisztviselők hada.
Figyelmeztették, hogy legyen nagyon óvatos, mert a naiv vidékit könnyen becsapják, félrevezetik, értékeit elcsalják, ellopják és hiába is reklamál, a hivatalos szervek meg sem hallgatják a panaszát.
Hiába volt minden jóindulatú figyelmeztetés, Árus nem hagyta eltántorítani magát. A kitűzött időben pontosan elindult. Az utolsó percben egy útitársat kapott, akinek egyik út közben levő városban akadt dolga. Addig legalább nem utazik egyedül – így is marad elég vezetni valója a fővárosig – nem volt kifogása a társaság ellen.
Egy kedves, értelmes fiatal hölgy mutatkozott be neki indulás előtt.
– Vali vagyok! – nyújtotta a kezét.
– Isten hozta! – köszöntötte Árus – Azonnal indulhatunk. A csomagjait tegye a hátsó ülésre, mert a csomagtartó tele van.
Miután kikeveredtek a városi forgalomból, sima útjuk volt. A kanyargós hegyi utak forgalma lassította ugyan haladásukat, de igazából meg lehettek elégedve a megtett szakaszokkal. Vali nem fukarkodott a szóval, s egész idő alatt szóval tartotta a férfit. Elmesélte, hogy kutyatenyésztéssel foglalkozik, s most is azért utazik abba városba, mert meg akar nézni egy dobermann tenyészkant.
– Tudja maga, mi az a dobermann? – szegezte hirtelen a kérdést Árusnak.
– Van fogalmam róla! – nevette el magát a férfi.
– Na, mi az? – incselkedett a hölgy.
– Hírhedt munkatársai voltak a hitleri embervadászoknak, de ma már kedvtelésből tartott kutyák. Meglepően intelligensek, könnyen idomíthatók, idős korukra szeszélyesek lesznek és morcosok, néha ok nélkül agresszívek. Nos, meg van elégedve a felmondott leckével?
– Jól van, alábecsültem…
– Nem látszom kutyaszakértőnek?
– Van kutyája?
– Óriás snauzer.
– Milyen?
– Szelíd, mint egy kisbárány.
– Ez az első? – kérdezte Vali, miután lehúztak egy autós pihenőhöz.
A férfi előszedte az elemózsiás dobozt, s a csomagtartó tetején rögtönzött reggelihez terített. Később kávét töltött egy termoszból, s csak akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.
– A helyzet az, hogy első pillanatban nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és beköltöztünk a városba, ez az első.
– Kapta, vagy vette?
– Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is…
– Nem értem. Hogy van ez?
– Egyik vasárnap reggel – kezdte elmondani a kutya történetét Árus – a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy kisfiút, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyog. Megálltam, s lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.
– Vegye meg, bácsi! – szólalt meg könyörgő hangon a fiúcska.
Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom volt a szemében, hogy elmosolyodtam.
– Magának adom ingyen, mert maga jó ember! – szólalt meg újra a gyermek.
– Miért akarod eladni, elajándékozni?
– Nem tarthatom meg…
Annyi szomorúság, bánat volt a hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora összeg, hálásan elmosolyodott.
– Nagyon szépen köszönöm! – mondta udvariasan, és zsebre tette a pénzt.
– Mit veszel rajta? – kérdeztem olyan tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de nem vette zokon.
– A kistestvéremnek egy pár cipőt! – válaszolta habozás nélkül.
Megdöbbentett ez a válasz és elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.
– Vedd csak el! – biztattam – Amit az elébb adtam nem elég a cipőre.
Erre eltette ezt is, én pedig felvettem a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva integetett utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült ki, hogy fajtiszta snauzer. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem ajánlott…
Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!
– Csodás! – kiáltottak fel egyszerre.
Egész további útjukra rányomta bélyegét ez a kellemes hangulat, amit a fellobbanó napfény váltott ki belőlük. Dél tájban érkeztek Vali kitűzött céljához. A lány ebédmeghívását Árus elhárította, mondván, még hosszú út áll előtte.
– Nem mondta még meg, hogy hívják a snauzert? – jegyezte meg búcsúzás helyett Vali.
– Majd, ha újra találkozunk, megmondom! Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra – szólott és indított.
