Bojtor Iván : AZ UTOLSÓ LEHETŐSÉG

– Nem! Lövésem sincs a magasabb matematikához – feleltem.
– Gondolom, a fizikához sincs – nevetett Neumann.
– Ahhoz sincs.
– Pedig érdekes levezetés. Vagy nem is érdekes, inkább meglepőnek mondanám. Melyik műszakban dolgozik?
– A harmadikban.
– Értem. Akkor holnap éjjel találkozunk.

Hát így keveredtem bele.

Az állásra a nagybátyám ajánlott be, aki valamilyen titkos kormányszervezetben látott el valami fontos tisztséget. Soha nem derült ki, hogy valójában mivel foglalkozott. Mivel ő nem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem, magával vitte titkát a sírba. Tudtam jól, hogy megy ez. Ott az első napon velem is aláírattak egy zsák papírt, hogy attól kezdve én leszek egy személyben a három majom: nem látok, nem hallok, és legfőképpen nem beszélek.

Éjfél előtt állított be. Mindenki csak nézett: „Hát ez meg mit keres itt ilyenkor?”. Egy tervrajz volt nála, a műszakvezető-mérnök kezébe nyomta, és megkérdezte, hogy mennyi időbe telik azt az egységet, amelyiket éppen szereltük, a szerint átalakítani.

– Napokig. Napokig is eltarthat – mondta a mérnök.
Aztán hozzám fordult:
– Maga szerint?
– Fél óra elég lesz – feleltem.

Nyolc perc alatt elkészültem vele, a mérnöknek lila lett a feje.

Most nehogy azt higgye, hogy magamat akarom fényezni, vagy, hogy az ő érdemeit szeretném kisebbíteni, de…

Több, mint harminc évembe került, mire sikerült rekonstruálnom annak az éjszakának a történetét. Több ezer könyvet elolvastam, még ógörögül is megtanultam. Többet tudok Bizáncról, mint jó néhány professzor, talán még annál is többet, amennyit Neumann tudott.

Csak annyit kérek, adjon egy negyedórát, hadd olvassam fel. Egy része, a java az én személyes beszámolóm, a többi meg elképzelés, feltételezés, hogy hogyan is történhetett valójában.

Tehát:

Konstantinápoly. Szent György kolostor 1448. november 1. az ottani zónaidő szerint (amit persze akkor még nem használtak) 19:51-kor.
– Most meg mit néz így? Mondtam, hogy hallgasson végig. Végig!
Folytatom.

Annak a vén szerzetesnek valószínűleg az járhatott a fejében, hogy ő, akire azt a megtisztelő feladatot bízták, már másodszor lép be abba az ablaktalan cellába. Betotyogott, gondosan kulcsra zárta az ajtót. A gyertyát, amiről a le-lecseppenő faggyú már kétszer is megégette a kezét, letette a pulpitusra. A szemközti falon egyszerű fafeszület lógott, a jobb oldalit fehérre meszelték. A baloldali felé fordult, amit faragott kőből raktak, és tenyerével meglökte a hatodik sor nyolcadik kövét. Halk kattanást hallott. Amikor pedig a negyedik sor tizenkettedik kövét is megnyomta kitárult a falba épített kis rejtekhely ajtaja. Kiemelte a könyvet, az utolsó oldalra lapozott, melyen négyzetekben Bizánc elhunyt császárainak neve sorakozott. Csak két kocka volt üres. A pulpitusnál az utol előttibe beírta Palaiologosz Ióannész nevét, egy ideig még bámulta az üresen maradt négyzetet, majd a könyvet visszazárta a helyére.

Az az üres négyzet ki másé lehetett volna, mint XI. Konstantiné? Hiszen, meg volt írva, hogy a Bizáncnak, a második Rómának történelme az elsőnek a mása lesz. Ha Róma alapítójának neve Romulus volt, utolsó uralkodóját pedig Romulus Augustusnak hívták, akkor mivel a város alapítóját Konstantinnak hívták, anyját pedig Helénának, elvesztője is egy Konstantin nevű császár lesz, akinek édesanyja a Heléna névre hallgat.

Mondom, hogy mindezt leírták. Jó! Ugorjunk Neumannra.

Szóval, Neumann azt állította, hogy azon éjszakán, amikor azt az átszerelt egységet kipróbáltuk, teljesen tisztán látott maga előtt egy a lapot. Átfutotta. Ógörögül volt. A bizánci császárok nevei sorakoztak rajta szépen sorban. Ő maga fejből is fel tudta volna mondani.

Már, hogy ne tudta volna? Hatévesen beszélte azt a holt nyelvet. (Holt nyelven beszélni? Micsoda paradoxon!)

Ezen meg sem lepődött, mert valamiféle fotografikus látása volt (azt hiszem így nevezik). Ám akkor egy tollat tartó kéz belenyúlt a képbe, és lassan, szinte ünnepélyes lassúsággal beírta Palaiologosz Ióannész nevét az utolsó előtti négyzetbe.

„Mikor is halt meg? Hát persze: 1448. október 31-én. Még négy év, és Hódító Mehmed elfoglalja majd Konstantinápolyt, elsöpri az utolsó ókori civilizációt. Illetve csak a maradékát, amit a keresztesek elől sikerült elrejteni. Mennyi tudást, mennyi titkot őrizhettek még akkor is?

De ez már végleges. Vagy mégsem? (Hiszen minden olyan bizonytalan.) Vajon meg lehetne változtatni? Ugyan! És, ha…”

Aztán leült az asztalhoz, átfirkálta az egész tervrajzott. Majd megint átszereltette az egész gépegységet, és vagy két órán át saját maga kapcsolgatta ki-be, dugdosta a drótokat ide-oda, valamiféle programot táplált be.

Hajnali öt óra lehetett, amikor elindítottuk a gépet.

Később elmesélte, hogy újra és újra egy név motoszkált a fejében: Clari, Robert de Clari. Hiába próbálta azt a gondolat elhessegetni. Ugyan mi köze lehet annak a kétszáz évvel előbb élt franciának, Konstantinápoly utolsó ostromához? Fejében belelapozott a lovag Konstantinápoly hódoltatása című művének német nyelvű kiadásába. És rájött.

Erről rajtam kívül nem besszélt senkinek. Most már tudom, hogy egy illegális kísérlet volt, melynek semmiféle megfogalmazott tudományos alapja sincs, még most sem, se matematikai, se fizikai. Vagy talán fizikai mégis van, de annyira bizonytalan, mint minden a tudásunk mai határán.

Emlékszem, a technikusok fel-alá rohangáltak. A gép, ami akkor még annak a gigantikus csodának csak egy darabja volt, lassan leállt. Égett szigetelés szaga terjengett. Vagy egy tucatnyi elektroncső is kiégett.

Szerintem, ott Konstantinápolyban meg az történhetett, hogy amikor a szerzetes felemelte a  gyertyát, a fény a jobboldali falra esett, és kirajzolódtak a lemeszelt kövek közti rések.

„Mi van, ha abban a falban is rejtőzik valami? Miért ne próbálhatnám meg? Nem láthat senki.” Meglökte a hatodik sor nyolcadik kövét. Kattanást nem hallott, de mintha megmozdult volna. Tíz körmével kaparta a meszet a rések közül. Mielőtt még újra megnyomta volna ezt a negyedik sor tizenkettedik kövénél is megtette. És… könyvek, tekercsek, apró fémtárgyak zúdultak a padlóra.

– Jó! Értem. Csak Neumannról.

Szóval, hogy mit láthatott a híres, neves „zarándok”, Clari lovag Konstantinápolyban?

 Volt a városban egy kapu, mely az Aranypalást nevet viselte. Ezen a kapun volt egy aranygolyó, melyet olyan varázslattal készítettek, hogy a görögök szerint mindaddig, amíg az a golyó ott van, a várost nem éri villámcsapás. Ezen a golyón volt egy bronzszobor, mely kinyújtott karján egy aranypalástot tartott, és ez volt ráírva: „Mindenkinek, aki egy évet Konstantinápolyban eltölt, olyan aranypalásttal kell rendelkeznie, mint nekem”.

A leírás alapján leginkább Benjamin Franklin egyik villámhárítójához, a „sárkányhoz” hasonlítható. Vagy nem is, mert a szobor bizonyára össze lehetett kötve azzal a gömbbel, ami akkor egy óriási kondenzátorként, a statikus elektromosság tárolására szolgálhatott.

Neumann-nak eszébe jutott, hogy valamelyik lexikonban látott arról a szerkezetről egy képet, egy komolytalan rekonstrukciónak a vázlatos rajzát, amit a heisterbachi kolostorban találtak. „Hát persze!” És már látta is maga előtt az Encyclopaedia Britannica egyik kiegészítő kötetének 641. oldalán, a második hasáb közepén. Mormogott valamit, miközben a plafont bámulta, hogy azok a hullámos vonalak valószínűleg vezetékek, meg hogy vajon szigetelve lehettek-e. Mert akkor…

Szóval szerinte nem villámhárító volt, és nem is kondenzátor, hanem… Ki sem merem mondani.

A most következő levelet az Athosz-hegy egyik kolostorában találtam. Nem volt egyszerű a szöveget elővarázsolni, mert évszázadokig penészedett egy ládában.

Szergiosz atya levele a szentéletű, Elpidiosz atyának, aki majd a 6956. esztendőben őrzi Szent Könyvünket.

Gondolom, hogy a címzett, miközben olvasta, levegő után kapkodott: „Még hogy nekem? Képtelenség”.

– Jó! Tudom. „A lényegre!”

Végre megfejtettük Theodorosz testvérünk látomását, aki egy egész éjszakán át rótta azokat a furcsa jeleket, melyeket a fényben látott. Sorrendjükben sokáig semmiféle logikát nem leltünk. Pedig voltak, akik Krisztus akaratából egész életüket a megfejtésnek szentelték.

De most már jól tudjuk, mire is szolgálna az a szerkezet, melynek rajzolata a jeleket megfelelő felosztásban, és egymás alá írva kialakult. Az egyik kapunál megépítjük. Majd a Baszileusz kegyeskedik eldönteni, hogy melyiknél. Sajnos az évek során három papirusz elporladt. Mivel azokat még nem másoltuk le, tartalmuk elveszett, de talán nem mindörökre. A szentéletű Anatoliosz atya szerint, a megmaradt lapokból azok tartalma is kikövetkeztethető.

Később pedig azt írja:

Megépítettük a szerkezetet melyben az Atya Isten ereje lakozik. Közben két társunk, miként a Szentírásban a szegény Uzza is, aki az Úrnak ládáját egy pillanatra megérintette, szörnyet halt. Azóta sajnos nem működik. Te bizonyára ismered a titkot, és tudod, hogy miképpen lehet azt kijavítani, hogy azt a barbárok rémületére használni lehessen. Krisztus engem szemelt ki, hogy nevedet, és kilétedet megfejtsem, stb.… stb.…

Szerencsétlen, honnan tudhatta volna?

Hét nap múlva kaptam egy táviratot. Apám meghalt. Visszautaztam ide Nebraskába, hogy eladjam a birtokot. Ó! Akkor még sokkal nagyobb volt, vagy ötvenszer akkora, mint most, leért egészen a Missouri-ig. Aztán itt megismerkedtem egy lánnyal, akit feleségül vettem, és itt ragadtam.

De ez történet azóta sem hagyott nyugodni.

Gondolom rájött, hogy Neumann illegális kísérlete, tulajdonképpen egy üzenet volt a múltba.

Clari látta azt a gépet, tehát az üzenet elment. Csakhogy nem abban az évben érkezett meg, amelyikbe Neumann küldeni akarta, hanem több száz évvel korábban. Bizonyára ki lehetne számolni, hogy mikor, de minek. Nem változtatott semmin, Bizánc elbukott. Az volt az utolsó kísérlet a megmentésére.

Ó, tudom én, hogy ez így elég zavaros, mert nem mondtam el mindent.

Kellene a Neumann-sztori többi része is?

Mennyit fizet érte?

Legutóbbi módosítás: 2023.02.02. @ 20:36 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 95 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”