Kabdebon János : Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal III. rész

Nyomtatás

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.
– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.
– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?
– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.
– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.
– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.
A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…
Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.
– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.
– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.
–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem Önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.
– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?
Legyen kilenc – csapott a térdére.

Már–már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.
– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?
– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél, hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele.

Úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit megszeppent.
– Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az Önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.
– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta.

Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él-e, hal-e, van, vagy nincs? Egyre megy!
Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Halló! – hallotta egy végtelennek tűnő másodperc után.

Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.
– Kérem, ne mozogjon – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.
Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak-e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.
– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.
A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.
– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.