Bojtor Iván : DERVISTÁNC 2/2

A rubin színű égről egy fekete üreg ontotta a forró sötétséget. A kép láttán először műszaki hibára gyanakodtunk. Arra gondoltunk, hogy a nagy melegtől tönkre mehetett valami a kamerákban, mert fordítva láttuk a színeket, aminek világosnak kellett volna lennie az sötét volt, aminek sötétnek az világos. Mintha egy másik világba cseppentünk volna.
Az a sötét folt, ha lassan is, de egy kiszámítható ritmusban vándorolt az égen fel és alá, de nem bukott le a látóhatár mögé. Ha alacsonyan állt, a bazalt oszlopok vakítóan világos árnyékot vetettek a kormos talajra. Ha valamelyik oszlop árnyéka elérte a kihelyezett hőmérőt, akkor az mínusz százhuszonegy fokot mutatott, pedig előtte néhány pillanattal, amikor annak a fekete sugárzásnak a zónájába esett, még százötvenhármat. Az egyik pillanatban gőz csapott fel a talajról, a másikban meg már hullott a hó. A kép, amit a kamerával láttunk, hol vibrált a forróságban remegő levegőtől, hol meg elmosódott, amikor a forgószelek szaladgáltak előtte erre-arra.
Miután hasztalan próbáltuk a terepjárót a bázis bejáratához irányítani (valamiért nem működött) úgy döntöttünk: várunk. Mi mást tehettünk volna? Bezárkóztunk ide a bázisra. Mielőtt telepakoltuk volna a kacatjainkkal, Martel, expedíciónk kezdő geológusa az állította, hogy ez a barlang nem természetes képződmény, de persze ezen a kijelentésén Lake-kel csak mosolyogtunk, mert már néhány nappal előbb is azzal állt elő, hogy valószínűleg ez az egész sziklatömb egy hajdani építmény romja lehet. A háta mögött jót nevettünk. Akkor biztos voltam benne, hogy azokat a körös-körül meredező furcsa kőoszlopokat a természet játéka hozta létre. Mára elbizonytalanodtam. Mert miben is lehetnék ma biztos?

Lake borult ki elsőnek. A harmadik napon elkezdte mondogatni, hogy szerinte a hőmérők is megbolondulhattak és lehet, hogy nincs is olyan meleg odakint, mint amennyit mutatnak. Hiába nyugtatgattuk. A raktár mélyéről előbányászott egy kulacsot. Olyat, amilyeneket a múzeumokban látni: alumíniumból volt, és a külseje zöldre volt festve. Nem tudom honnan került ide.  Előre ment a falig és egy gyors mozdulattal kihajította ajtón. Martellel a monitoron figyeltük, mi történik. Mivel a kulacsban még volt néhány csepp víz, a keletkező gőz már röptében kicsapta a kupakot, majd miután földet ért, néhány pillanat alatt szanaszét pattogott róla a festék.
Az volt a szerencsénk, hogy Lake vissza tudta zárni az ajtót. Azalatt a villanásnyi idő alatt, míg nyitva volt, a bezúduló meleg levegő feldöntötte a barlang elején álló polcot, és néhány doboz is füstölni kezdett. Ja! És Lake keze is megégett a szkafander alatt. (Utána még órákig eltitkolta.)
Nem tehettünk mást: vártunk, csak vártunk. A kamerával a terepjárót vizslattuk, azt a távoli, elérhetetlen édenkertet, ahol hűs van, és hideg víz folyik a csapból.
A felescsigákat Lake látta meg először. Amíg a kép ki nem tisztult, csak valamiféle mozgó pacáknak látszottak a vibrálásban. A feketeség és az oszlop vetette fényárnyék pengeéles határán egymás mögött felsorakozva kúsztak előre ahhoz a távoli üreghez, amelyhez most az a dög is igyekszik. És túlélték. Igen! Túlélték. És most az is túl fogja élni. Már rég elhaladt amellett a fekete kupac mellett, ami Lake teste volt, és közelít a másik dombhoz, amely…
Szóval Lake borult ki elsőnek. Majd ő megmutatja! Majd ő! Elfut a terepjáróig. Egy ideig erőszakkal visszatartottuk, addig birkóztunk vele, míg csak bele nem fáradtunk. Ráhagytuk.
– Menj csak, te barom, legalább több víz jut nekünk – mondtam.
Nem válaszolt, csak gyűlölködő képpel rám nézett egy pillanatig, kezével meg intett Martelnak. Ő egy pillanatra kinyitotta neki az ajtót, majd amilyen gyorsan csak tudta visszacsukta.
Hát? Megmutatta. Meg.

Eltelt vagy tíz nap, és persze Martel se nyugodott. Hiába pofáztam neki egész nap, hogy úgy jár majd, mint Lake, hajthatatlan volt. Az ötletét a felescsigákról vette, melyeknek az egyik fele fűt, a másik meg hűt. Úgy gondolta, hogy ha míg előre rohan, közben elég gyorsan ugrándozik majd a világos árnyék, és a fekete fény, a forróság és fagy között, akkor átjuthat. Ebben volt legalább valami ráció, ha nem is túl sok. Minden esetre sokkal messzebbre jutott, mint Lake.
Azt a valamit ott a magasban csak néhány napja vettem észre. Ahogy a legnagyobb oszlop árnyéka lassan kúszott előre mind jobban kirajzolódott az az izgő-mozgó gömb, amelyik a tetején áll. Ráirányítottam a kamerát. Valamiféle forgó gömbnek tűnt. Gondoltam, hogy talán plazmagömb lehet vagy gömbvillám és rövidesen úgy is eltűnik.
Másnap még mindig ott pörgött fenn.
Azt nem hiszem, hogy annak a forgásáról jutott volna az eszembe.
Eleinte nem is gondoltam komolyan, inkább csak azért foglalkoztam vele, hogy az időt töltsem. Számolgattam ezt-azt: hőfokkülönbségeket, hőmennyiségeket. Lézerrel megmértem a terepjáró távolságát. Az eredmény pontosan (pontosan?): 31 méter 4 deciméter 1 centiméter és 5 milliméter. Ettől az adattól, még ebben a forróságban is végigfutott hátamon a hideg. A Pi-re emlékeztetett, amely egy irracionális szám. Az utolsó számjegyet a műszer kerekítette fel vagy le, vagyis folytatódott volna tovább, mert egy végtelen tört. Igen! Itt nem csak az a szám irracionális, hanem minden: a fények, az árnyak, a színek, az az egész képtelen világ, ami most odakint van, és amely kérdésessé teszi egész eddigi tudásunkat.
Az idő telt, egyre melegebb lett, és a víz fogyott. Már megittam annak az utolsó üvegnek a felét is, melyet eldugtam előlük. Valamelyik kába álmomban villant eszembe először az a régi film.
Először csak azt a homályos gömböt láttam forogni, később, amikor közelebb mentem hozzá (Álom volt!), akkor csak a forgást, majd azt az abból lassan kirajzolódó, kitáncoló, vakítóan fehér ruhát viselő pörgő alakot. Két kezét a magasba tartotta, a vállára billent fején valamiféle kúpos kalap éktelenkedett, hófehér szoknyája pedig körbe-körbe lebegett. Forgott csak forgott, ugyanazzal a se nem gyors, se nem lassú egyenletes sebességgel. És akkor meghallottam azt a halk sípolást, melyről az álmok logikája szerint, azonnal felismertem, hogy egy nádsíp hangja. A táncoló alak lassan fokozatosan lassított, majd megállt, és valahonnan egy fekete lepel vagy talán köpeny került a kezébe és azt a hátára borította. Abban a pillanatban egy fekete-fehér felescsigává változott.
Felriadtam. A képernyő elé tántorogtam, lehuppantam a székbe és bámultam ezt a rémálomszerű tájat. Valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Eltelt néhány perc mire rájöttem, hogy mi okozza. Még mindig tisztán hallottam fejemben a nádsíp monoton hangját.
Valamiféle sugalmazásnak engedve felálltam, és úgy ahogy voltam, szkafanderben, lassan pördültem néhányat. Miközben forogtam, fejemben a zúgás mintha időnként elhalkult volna, de utána valamiféle dallammá állt össze, és a ritmusa egyre csak gyorsult. Próbáltam átvenni a ritmust, mind gyorsabban pörögtem, mire a magasban tartott kezem rövidesen zsibbadni kezdett, a lábaim meg összegabalyodtak és majdnem elvágódtam. Visszazuhantam a székbe. Szédültem.
Szánalmasan nevetségesnek éreztem magam.
Az a dög ott, csak mászik, mászik… Az a valami meg fenn az oszlop tetején, mintha engem figyelne. Persze ez már csak képzelődés. Mit is láthatna? A kínlódásomat, ahogy itt járkálok fel és alá, mint egy beinjekciózott fehér patkány valamelyik laboratórium útvesztőjében, és… és, hogy képtelen vagyok megtalálni a kiutat? Mintha várna. De mire is várhatna? Talán arra, hogy én is elinduljak? Arra, hogy én, kísérletének utolsó alanya, belerohanjak a pusztulásba?
Félek, nem maradt más hátra.
Nincs több időm. Holnap, lesz, ami lesz, megpróbálom.
Igen! Elég volt. Holnap kipörgök innen és… Nem kell a szkafander sem. Minek?

Képtelen a védőmechanizmusait beindítani, nem tud alkalmazkodni, mint más lények. Ott van például az is, amelyiket figyel. Megoldották. Azok még akkor fejlődtek ki, amikor előzőleg itt jártam, még a thranok idejében.
Az meg… Az alapelképzelése, a forgásról megfelelőnek tűnik, de hihetetlen egyszerű matematikai képletekkel próbálja leírni azt a bonyolult rendszert. Változók sokaságáról, még csak tudomást sem vesz, vagy nem is tud róluk. Nem is nevezem eredményeknek azokat az értékeket, melyeket kapott, inkább csak megközelítésnek.
A pörgéshez is én vezettem el, amikor az emlékeiből kibányásztam annak a forgó alaknak képét.
De hiába, felesleges volt, mert sem a sebességeket, sem a hőmennyiségek változását nem tudja pontosan meghatározni.
Sugalltam néhány, a valósághoz közelebbi megoldást is, persze csak az ő szintjén tehettem, hogy meg is értse. De még azt sem értette meg, nem tudta azokat alkalmazni. Többször megállt, várakozott, mintha azt várta volna, hogy maguktól megoldódnak majd az egyenletek. Csak várt, várt. Az a kezdetleges kacat meg, mellyel számolt, önmagától nem végzett egyetlen műveletet sem, minden lépés előtt újabb utasításokat várt, ha nem kapott, nem dolgozott. Akkor már untam az egészet. Most mi legyen? Azt az egyenletet is én oldjam meg? A következő lépéshez szükséges összes információt ráküldtem a gépére, csináljon vele azt, amit akar. És akkor az a primitív tákolmány leállt. Képtelen volt arra, hogy kibővítse, tovább növelje felvevőképességét. Ezzel pedig megszűnt annak a lehetősége, hogy egy viszonylag pontos tervet dolgozzon ki, mert a saját felhasználható kapacitása ahhoz túl kevés.
Persze becsukhatnám a kaput, de biztonságosabb, ha nyitva van. És egyébként is ez egy szabály, egy olyan, amit csak nagyon ritkán szegek meg.
Érdekel, meddig jut! Ezt még megvárom.
Most indul.
Az iránya megfelelő.
A kitérő elmozdulásainak tartománya a hibahatárok közé esik.
A sebessége alacsonyabb a kívánt értéknél. Ezt csak forgásának sebességével tudná kompenzálni, de az sem éri el a szükséges szintet. Molekuláris szinten nem tud annyi energiát termelni, amennyivel felgyorsulhatna. A rendszere rövidesen összeomlik.
Küldök neki egy energiaimpulzust. Kicsit gyorsul, a hőfoka stabilizálódik. A távolság egyhatodát tette meg. Lassul…
Mi legyen?
Magamba omlok, annyira, hogy beleférjek abba az anyagba, ami borítja, néhány struktúrámat is átváltoztatom. És… Tessék, ennyi az egész!
Már megint zavarnak. Most a forgásomon próbálnak lassítani. Ebből elég! Végül is, nincs itt már semmi érdekes. A hozzáférhető információkat betároltam. Újat nem tanultam. Rólam nem tudtak meg semmit. Amit egymásról megtudtak, azzal pedig azt kezdenek, amit akarnak. Rövidesen kinyitom a kaput. Nem, nem a magasban, hanem közvetlenül magam felett. A hőtől a levegő felmelegszik majd, a térfogata a sokszorosára nő, és szétrepíti ezt az építményt.
Állj! Most már késő. A bőrről elfeledkeztem, reakcióba lépett az oxigénnel.
Most már mindegy.
Ááá! A rejtélyes, név nélküli ismeretlen, aki bepofátlankodhat minden hova? Maga is előkerült? Már vártam. Nehogy azt mondja, hogy ehhez magának nincs semmi köze! Látja, mit csináltak? Maga meg az idióta haverjai. Haverjai? Dehogy haverjai: beosztottai, pribékjei. Minek jött ide? Hogy megnézze a művét? Pusztítani azt tudnak. Igaz, hogy mást nem, de pusztítani azt aztán: igen. Gratulálok! Gondolom ezt akarták. Mennyi mindent megtudhattunk volna? Mekkora tudományos ugrás lehetett volna? De maguk folyton csak rettegtek. Berezeltek mindentől és mindenkitől. „Mi lesz, ha így lesz?” „Mi lesz, ha úgy lesz?” Félrebeszél, ember! Értelmes volt. Nálunk értelmesebb. De, hogy magánál értelmesebb: az biztos.
Ne okoskodjon! Ezt maguk szúrták el. Hogy még pontosabb legyek: maga. Ne játssza már tovább a titokzatos szakértőt! Nem ért maga semmihez sem. Tudom ki maga! Többet tudok magáról, mint amennyit az anyja tudott. Többet, mint amennyit maga tud saját magáról. Kérdezzen! Megmondjam, hogy mikor volt utoljára nővel, kivel és hol? Na, mi van? Megmondjam? És azt, hogy előtte?
Most hova fut? Vissza a besötétített irodájába, az íróasztala mögé? Legalább annyit segíthetne, hogy körbejárja a hozzátartozókat! Ehhez már nem fűlik a foga, mi?

Legutóbbi módosítás: 2020.12.05. @ 10:49 :: H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 74 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”