Bojtor Iván : SZÉP HELÉNA ELRABLÁSA

Visszavittük. Persze, hogy visszavittük. Mit tehettünk volna? De azt megfogadtuk, hogy annak a beképzelt, nagyképű Langnak nem dolgozunk többet. Szemét egy alak, még a költségeinket sem fizette ki. Most meg játssza a nagy bölcset, össze-vissza hazudozik mindent. Láttam a híradóban. Azt mondta: „Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy dilettánsokat küldünk vissza!” Utána olyan büszkén vigyorgott a kamerába, mintha ezt az egész őrültséget, nem is ő találta volna ki. A körülette állók meg persze mosolyogva tapsikoltak. Bezzeg, ha látták volna a divatmogult három nappal azelőtt! Őrjöngött, mint egy… nem is tudom mi. Öklével csapkodta az asztalt, a kristálypoharakat tálcástól bevágta a sarokba, bennünket meg azzal fenyegetett, hogy elveteti az engedélyünket.

Az, az igazság, hogy azt a munkát én nem is akartam elvállalni, Olsen erőltette. „Kell a pénz! Kell a pénz! Kell a pénz!” Mást se hallottam napokig. Hát, igen! Nevetséges, hogy egy hülye szépségversenyre milliárdokat költenek, bezzeg mire egy tudományos expedícióra összekaparják a pénzt, addigra az ember megőszül.

Két óránk volt rá. Egészen pontosan 1 óra 58 perc 10 másodperc.  Már indulás előtt mondtam Langnak, hogy ennyi kevés lesz. Mire ő mindjárt a híres szakértőire hivatkozott. Jól ismerem mind a hármat. Azok mindig azt fújják, amit a megbízójuk hallani akar. „Szakértők”! Már az érkezésünk helyét is rosszul választották ki. Egy sziklás völgyben találtuk magunkat. Gyorsan körbejelöltem a helyet, meg kiraktam a távadót, és elindultunk. Azt mondták onnan egy ösvény vezet a városba. Később azzal mentegetőztek, hogy az ösvény fogalma az azért elég relatív. Nem volt ott semmiféle ösvény, még csak egy vadcsapás sem. Négykézláb másztunk egyik sziklafalról a másikra. „Ó! Kötelet nem kell vinni. Járható ösvény van.” Mire kikeveredtünk a völgyből, már húsz perc késésben voltunk. Végre beértünk a városba… Városba? Inkább faluba. Vagy nem is faluba, inkább egy tanyára. Először azt hittük rossz helyen járunk. De nem, az volt a híres-nevezetes Spárta. A lakói ránk se hederítettek, még csak meg sem bámultak minket, pedig nem öltöztünk át, mint általában, mert már kevés volt az idő.

A palota kapujában az őrség mintha csak várt volna bennünk, már messziről vigyorogtak. Olsen megállt előttük, kivette a zsákjából az egyik „aranykorsót” és elnyökögte az előre betanult szöveget:

– Trójai kereskedők vagyunk, a nagy Menelaosz király színe elé szeretnénk járulni, mert ajándékot hoztunk neki.

Erre az őrök felröhögtek. Az egyikük, egy góliát, aki talán a parancsnokuk lehetett, hibátlan angolsággal azt válaszolta:

– Azt a sárgaréz vackot rakja el! És takarodjanak! Takarodjanak, innen a kapu elöl, mert megbánják! A király meghalt. Tróját már húsz éve felégettük. Most már találjanak ki valamilyen másik mesét!

Hát, igen! Az időpont sem stimmelt.

– Talán a királyné? – hebegett Olsen. – Talán vele beszélhetnénk?

– A királyné alszik. És már nagyon unja a bunkó turistákat – felelte az óriás.

Összenéztünk. Ha másképpen nem megy, akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Arra még itthon felkészültünk: az orrunkban ott voltak a szűrők, a szemünket meg molekuláris fólia védte. Előkaptam zsebemből a könnygáz-spayt és rájuk fújtam egy adagot. Mindig van nálam egy flakonnal. Még most is. Mert hát ebben a világban…

Szóval, Olsen ment elől, félre lökdöste a szolgálólányokat. Azt el kell ismernem, hogy a palota tervrajza hibátlan volt. Nem is tudom kitől szerezhették. Biztos nem azoktól a majom „szakértő” uraktól. Csak hát a világítás! Arra mi sem gondoltunk. Félhomály volt mindenhol, csak itt-ott pislákolt egy-egy parázstartó.

– Ki merészel ide… – ugrott fel a kerevetről Heléna, mikor berontottunk a szobájába. Menekült volna, de elkaptam, és a begyakorolt mozdulattal leragasztottam a száját. Közben Olsen hátrarántotta a kezét, ráhúzta az önszorulós hurkot, megfordította, és a vállára dobta, mint egy zsákot. Minden gond nélkül kijutottunk a palotából. Éppen a földön fetrengő őrökön lépkedtünk át, amikor sípolni kezdett a riasztó. Már csak huszonnyolc percünk maradt, elkezdődött a visszaszámlálás. Futottunk, ahogy csak bírtunk. Olsen közben kétszer is elvágódott, csoda, hogy nem esett bajuk. Nekem meg egy kövön megbicsaklott a bokám, lemaradtam tőlük, fél lábon ugráltam utánuk. Tizenkét másodperccel az indítás előtt zuhantam be a körbe.

Lang azt mondta, hogy ő már minden formaságot elintézett és Heléna egyébként is csak három napig lesz itt. Gondolom egy napot az előkészítésre szánt, a sminkesek, fodrászok munkájára. A másik két napot meg a versenyre. Annyira biztos volt abban, hogy a híres Heléna megnyeri a Világszépe-verseny döntőjét, hogy másik versenyzőt nem is indított. Vagy lehet, hogy csak a nevezési díjat akarta megspórolni.

Ott feküdtünk egymáshegyén-hátán, az érkezési körben. A segítők, Lang emberei Helénát kirángatták alólunk, bennünk meg ott hagytak kábultan a padlón fekve. Hiába nyöszörögtem, hogy hívjanak orvost, mert nagyon feldagadt a bokám, nem hallották meg. Vagy nem is akarták meghallani.

Eltelt vagy húsz perc mire annyira magunkhoz tértünk, hogy már fel tudtunk állni, én éppen a fájós lábamat próbálgattam, mikor berontott Lang:

– Barmok! Ki az ördögöreganyját hoztatok ti nekem? Gyertek! Gyertek csak! Nézzétek meg!

Kitántorogtunk a fogadóterembe. Az egyik széken egy öregasszony ült. Még körbe is néztem, hogy hol van Szép Heléna, de őt nem láttam sehol, csak a három „szakértő” sunyított az egyik sarokban.

Hát, persze! Az időpont! Elnevettem magam. Olsen is kapcsolt, arca elé kapta a kezét, és röhögött, csak röhögött.

Heléna persze bizonygatta, hogy ő az: Tündareosz spártai király és Léda lánya, Kasztór és Polüdeukész, vagyis, ahogy mi mondjuk Pollux, testvére, a nagy Menelaosz király özvegye.

Az egész annyira vicces volt, nem tudtam abbahagyni a nevetést. (Pedig a bokám rettenetesen sajgott.)

Akkor kezdett Lang őrjöngeni.

Helénát persze visszavittük. Még aznap visszavittük.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”