Az este meg az éj csendesen, de igen nagy csaták sorozatával telt. Voltak azért étkezési meg tisztálkodási szünetek közben, de a testek önálló akarattal és betelhetetlen szenvedéllyel szeretkeztek. Reggel a fiú készített reggelit, és a szundikáló, kifáradt, beteg lányt csak a tálalás után invitálta az asztalhoz. Aztán a korai időpont ellenére sürgette az indulást, amihez ruhát kért és kapott a lánytól, noha a lány csábos magatartással az ellenkezőjére akarta rávenni. Egy elnyűtt szabadidőruha volt a kapott öltözék, de a szükségnek megfelelt.
A lány vezette az autót,a fiú csendesen navigált – jó mitfárer lett volna belőle – félórányi kacskaringózás után egy zárt kapu felé irányította a lányt. Gombnyomásra nyílt a kapu, és a szemközti vendég parkolóba álltak az autóval.
A felvonót, és a harmadik emelet egyik lakásának az ajtaját is kód nyitotta.
Belépéskor a lány meglepődött, mert észrevette, hogy a saroklakás két eltérő rendeltetésű részből áll, melyeket az előszobából nyíló nagyméretű, amerikai konyhás nappali köt egybe. A jobb oldali rész egy kórházi labor munkaterének tűnt, a baloldali pedig egy kellemes és meghitt lakhely volt. Tekintetét nem akadályozták zárt ajtók.
A fiú hellyel kínálta és szabadkozott, hogy már két éve nem volt vendége, ezért helyen kívül mással nem tudja kínálni, majd elsietett átöltözni.
Egy kopott farmer, feszes póló és egy flip-flop volt az öltözéke.
– Kérlek, foglald el magad egy kis időre, rögtön jövök – ezeket már a nyíló ajtóban mondta, aztán elviharzott, csak a lépcsőház felől hallatszott a papucsok a csattogása elfelé, majd negyed óra múlva közeledve.
Az ajtón egy frissen megnyírt és borotvált férfifej kukucskált be.
– Kezeidet csókolom, megjöttem!
Egyenesen a szobájába ment, és jó három perc elteltével lépett ki onnan, de hogyan! Bizonyosan nem ismert volna rá arra a fiatalemberre, akit tegnap délután a lakásába kísért, ha nem látta volna, hogy az előbb ő ment be abba a szobába.
Világos szafari öltöny volt a fiún egy rövid ujjú felsőrésszel, ami alatt egy hófehér pólót viselt, és egy sötétbarna színű vászoncipőt vett fel.
Odalépett a lányhoz, és forrón megcsókolta.
– Mehetünk! Megbeszéltem a vizsgálatokat és az időpontot.
– Nem is tudom, hogy egy ilyen ficsúrral elmenjek-e bárhova, vagyis akárhova.
– Megyünk, mert tudod, hogy egyikünket sürget az idő. A hátralevő idő.
Nem érkezett válasz, csak a mosoly tűnt el a lány arcáról, és tekintete elsötétült. Elindultak.
A garázsban egy BMW 4-eshez lépett a fiú.
Kinyitotta a kupé jobboldali ajtaját és besegítette a lányt.
Most én vezetek, de visszafelé már te fogsz. Nekem nincs nagy gyakorlatom, mert a hajléktalan évek alatt nem vezettem.
A kapu lassan kinyílt, és a fiatalember tövig nyomta a gázpedált. Az alig ötpercnyi út egy kórház kapujánál ért véget. A műszerfal egyik gombjának megnyomása után a bejáratnál lévő sorompó felemelkedett. Másodpercek múltán egy LABORATÓRIUM feliratú épület előtt szálltak ki az autóból. A létesítményben folytatódott az „önműködés”, nyílt az „Idegeneknek Tilos” feliratú ajtó, és egy csinos, fehérköpenyes hölgy röppent a fiú nyakába.
– Doktor úr, Aladár, de jó látni téged! Hát visszatérsz? Visszatérsz a betegeidhez? Lásd, én már meggyógyultam, köszönöm, ezerszer is köszönöm! Röstellem, hogy nem találtam rád, pedig kerestelek, és kerestettelek! Gyere, gyertek, Dezső doki már vár rátok!
Nem volt hosszú a folyosó, csak pár lépésnyi, egy ajtó nyílt jobbról, és egymás nyakába borult két férfi.
– A templomban történtek óta nem láttalak, hallottam hogy eltűntél, de a múlt az elmúlt, ez meg most a jelen. Na, mi az, amiben segíthetek? – kérdezte.
– Jó színész vagy Dezső, de biztosra veszem, hogy már beszéltél a „rímhányóval”, és tudod, amit tudnod kell. Tegyük amit kell, és ha beszerezted, akkor a legutolsó leletet is add ide, mert csak a zárójelentésben leírtakat ismerem.
Több szó nem esett, a lányt bekísérték a labor külön helyiségébe, a fehérköpenyes hölgy a vér- és vizeletvételt intézte, a férfiak pedig szótlanul álltak a háttérben a procedúra végeztéig, és az asszisztens távozásáig.
– Ugye tudod, hogy beutaló nélkül nem végezhetjük el az általános vizsgálatokat, és amiket kértél, azokat még készpénzért sem. De! Rímhányó – mert az ő betege a hölgy –, beutalót fog adni.
– Köszönöm Dezső, de baj van! Nekem a legközelebbi vizsgálat öt nap múlva kellene, majd háromnaponként. Először teljes, majd csak részlegesre lenne szükség. Tisztában vagy a diagnózissal –Rímhányó professzorral biztos konzultáltál –, és tudod, hogy reménytelennek tűnik az, amibe belevágtam. De sikerült már néhány ellenőrizetlen eredményt elérnem az elmúlt két évben, ám arra alapozni meglehetősen hazardírozás, én mégis azt teszem, mert hiszek, és ha nem tenném, akkor a kisasszony nagyon megverne, amit jobb lenne elkerülni.
– Ne hülyéskedj, Aladár, te cselgáncsban, bokszolásban és önvédelmi sportokban is kiváló vagy, csak a betegeid miatt nem lettél bajnok!
– Igaz, de az ellenfelektől nem féltem – kissé félrelépett és úgy folytatta – ő viszont már sokszor megfenyegetett, hogy elver, pedig akkor még nyomorult, tehetetlen hajléktalan voltam, és ami még annál is több, rám lőtt egy szentelt vízzel telt pisztolyból, amit egyszerűen csak kicsavart a kezemből.
Dezső a vérvörösre pirult arcú lányra nézett, az meg vissza, és a kezével a süsü, vagyis az „elment az esze” jelet mutatta.
– Képzelje el doktor úr, már az édesanyámnak is ezt mondta – aztán vészjósló arccal a fiúra nézett – de ha továbbra is a rossz híremet kelti, lehet, hogy tényleg elverem.
Gyors búcsúzás következett, és máris a kocsinál voltak, néhányan az autót szemlélgették, félrerebbentek amikor Aladár megnyomta a nyitógombot, és a lány kezébe csúsztatta a kulcsot, megcsókolta, aztán megszólalt.
– Szezám nyílj ki! – Félrelépett, az ajtó halk kattanással felnyílt, és mindketten kényelmesen elhelyezkedtek az üléseikben.
– Kérlek, menjünk a körtér felé, de előtte majd balra, nagy ívben befordulunk a mellékutcába. Ott van egy étterem, megebédelünk.
– Én nem vagyok éhes, a gyomrom görcsben áll, és még nincs is dél.
– Rendben, akkor csak én ebédelek, te meg nézed, úgy is elég kövér vagy. Legalább is hozzám képest, ami nem is nagy kunszt, mert én két évig fogyókúráztam. De nem az alakom miatt.
Szó nélkül tették meg a további utat. Beléptek, és az ablak közelében foglaltak helyet. A férfi csak magának rendelt, ám az elég lett volna egy kőművesnek is, aki egész nap nem evett. A lánytól meg sem kérdezte, hogy kér–e valamit. Negyed óra eltelt, amikorra visszatért a pincér. Nem kért innivalók voltak a tálcáján, lepakolt, és elmenőben mondta:
– Mindjárt hozom az ételeket.
A pincér három aprócska desszertcsuprot tett a lány elé, a fiú pedig egy sűrű húslevest kapott.
A lány méltatlankodott, de a fiú nem vett róla tudomást, mert a tyúkhúsleves lekötötte a figyelmét. Végül aztán kifogott rajta az óriási rántott szelet, de elcsomagoltatta a maradékot, amihez kért még egy szelet húst. A lány az utolsó cseppig elfogyasztotta a tálkák tartalmát.
A feszültség vagy a jóllakottság miatt, szótlanul tették meg az utat hazáig.
Hosszú pihenő után, úgy másfél óra elteltével a fiú szólalt meg.
– Az éjjel nem sokat aludtam, a betegségeden, vagyis úgy általában a csontvelőrákról meglévő ismereteimen gondolkodtam, újra átnéztem a leleteidet, és még a Dezsőt is felhívtam, nem örült, de meghallgatta az aggályaimat.
Az orvosok nem mindig mondják meg az igazat, hiszen ha mindent elmondanának a betegeiknek, akkor nem mindenki tenné meg azt, amit ők fontosnak tartanak. Vannak aggályaink, nekünk magunkban is, és a betegben is. Ha azt elmondanánk, akkor kinek lenne hite a saját gyógyulásában.
– Neked mi az aggodalmad? Bennem nem bízol, vagy…
– Vagy! Sokáig voltam távol, és sokat változott a gyógyítás, de a természetben bízok, mert abban nem könnyű megváltoztatni a rendet.
A növény felveszi a szükséges tápanyagot, vagy elpusztul ha nem kapja meg, és majd más nő a helyén, olyan ami ahhoz a talajhoz alkalmazkodott. Ez a gondolat önbizalmat adott a további gyógyításhoz, meg Dezső szavai, amiket a „rímhányó” tanár úr mondott neki, mert sokszor az öreg szavait idézte, csak te nem vetted észre. De most aztán ki az ágyból, és irány az étterem, vagyis, amit abból hazahoztunk, mert szörnyen megéheztem.
– Ha kaphatok egypár falatot, akkor rendben, de öltözzünk fel. Szerintem ma a szüleim eljönnek.
Úgy is lett, ahogy a lány mondta.
Éppen melegíteni, tálalni kezdték az ételt, amikor az ajtócsengő határozott hangon megszólalt. A határozottat úgy kell érteni, hogy addig szólt, amíg az ajtó ki nem nyílt.
Köszönés helyett, az apa rögtön rátért a mondandójára.
– Már jártunk itt délben, de nem nyitottál ajtót. Megijedtünk, felhívtunk egy asztalost, aki – ha most sem nyitott volna senki ajtót – eljött volna betörni azt. Na, hadd lássam, hol az a csavargó éhenkórász!
A megszólított „csavargó éhenkórász” pedánsan felöltözve lépett elő a konyhából.
– Hát itt! A kislányuknak köszönhetően itt vagyok.
Az asszony meglepetten nézett a jó megjelenésű fiúra, az apa pedig előrelépet, kezet nyújtott és bemutatkozott.
– Viola Vilmos, gépésztechnikus nagyok. Ő meg a kislányunk, Viola Viola. Szabadna megtudnom a nevét?
A fiatalember előbb elfogadta a felé nyújtott kezet, majd elengedte a bemutatkozásra vonatkozó felszólítás közben, és hátrébb lépett. Mint a régi idők csendőrőrmestere, összeütötte a bokáját, és meghajolt, miközben bemutatkozott.
– Dr. Almády Aladár és még Árpád is a becsületes nevem. A szakmám pedig orvos, azon belül belgyógyász és onkológus szakorvos.
Az elmúlt két esztendőt hajléktalanul töltöttem családi okból, a feleségem miatt, és önszántamból.
– Apukám, kérlek, hagyjátok a kihallgatást abba! Gyertek, üljetek le, ha beszélgetni akartok. Éppen enni készültünk, mert egy kisfarkas éhsége költözött belém, pedig igen különlegeset ettem délben, bár nem tudom, hogy mit is.
Végül győzött az anya kíváncsisága, és a konyha helyett inkább a nappaliba mentek. Azért egy kis kerülővel a hálószobába is bekukkantott.
Az ételillatot figyelmen kívül hagyva, szinte egyszerre szólaltak meg a szülők, de az apa fejezte be a kérdést.
– Hol voltál? Kerestünk, de már mondtam. Aztán meg, mit jelent az, hogy ez a fiatalember a felesége miatt lett hajléktalan. Mondd, hogy engedhetsz ilyen embert a lakásodba?
A lány elvörösödött – két okból is, egyik az indulat, a másik a megszégyenítés – és fojtott, torokhangon kezdett beszélni.
– Kikérem magunknak ezt a fajta beszédet! Mi nem vagyunk bűnözők, és gyanúsítottak sem. Magunkról annyit, hogy engem elhagyott a vőlegényem. Szabad vagyok, és halálos beteg! Neki meghalt a felesége az esküvőjük napján, a pap előtt. Temetett, dolgozott, de új betegeket nem vállalt. Világgá ment, mert odavitte a szerelmes szomorúsága. Én megmentettem őt, és ő talán megment engem, vagyis, én azt biztosan hiszem, hogy megtesz mindent, és akkor talán nem heteket, hanem évtizedeket is élhetek. Az szinte mellékes egyelőre, hogy talán szerelemes is lettem – nagyon piros arccal mondta ki a szavakat – de ez most nem is fontos, mert majd a jövő dönt.
Arról is és az életemről is.
Az öregek megszeppentek, de a fiú is, mert először hallotta kimondva azokat a szavakat, amelyeket már ő is megérzett.
– Az megeshet, hogy erről nem beszéltünk Viola, de az biztos, hogy nagyon úgy szóltál, mintha én tettem volna, mert téged megmenteni, vagy másodszor is vesztesnek maradni, az igen nagy kihívás.
Főleg, mert mint tudjuk, a betegségnek ez a stádiuma már gyógyíthatatlannak számít. Vagy sem! Na, ez a jövő titka.
Énrám most nincs itt szükség, kimegyek a konyhába, hogy nasi–uzsit készítsek, és megfőzöm a teákat éjszakára. Mostantól kétóránként két deci gyógytea a minimum.
Minden teázás előtt pár falatnyi válogatott minőségű ételt kell enned, de „vérnevelőt” és nem hizlalót, mert a végén meggyógyulsz, de nem férsz ki az ajtón.
Úgy beszélt, mintha kettesben lettek volna, ügyet sem vetett a közbeszólni akarókra, csak a lány szemeire figyelt, és távozás előtt meg is csókolta.
Fél óra múlva beszólt az ajtón, enni meg teázni hívta Violát.
A szülők elbúcsúztak, és az apa még bocsánatot is kért a kellemetlenkedés miatt, de másnapra is látogatást ígértek egy alapos beszélgetéshez, amiből nem lett semmi, mert egy új mozifilm miatt halasztást kértek a fiatalok.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.18. @ 22:22 :: H.Pulai Éva