Hiába gyűrte maga alá az ősz
távolodó lépteidet,
most vigasztalásképpen
ibolyaszőnyegen
kínálkozik a tavasz.
Ha úgy tetszik,
madártávlatból szemlélem,
míg lenge selyemruháját
szétteríti halkan.
Lábujjhegyre se kell állnom,
így könnyebb lesz
a barkaágat megtalálnom.
Hónapokon át matatott a tél,
jégvirágom szinte megzavarodott,
olyan hosszúra nyúlt a csend,
lassan már azt sem tudta,
hol a kint és a bent…
Távoli kapualj ásít felém.
Összeszorul a szív,
sóhajtva tér vissza az emlék –
Nem várom meg, hogy ismét
rideg reggelek ébresszenek,
inkább elcsenek egy nyalábot
a kelő napsugárból,
és fényével újrafestelek.
Új szín, új hang, új illat.
Életre kelt mosolyod
a régi áhítattal nézem.
Áldás vagy a befejezetlen képen –
Nem sokáig tartja titokban
melegét a Nap,
s majd kicsobban
medréből a patak,
a fecskék hangosabban
csivitelnek, mint tavaly.
Jókedv zizzen a szélben.
Már az alagút végét is látni vélem –
Sosem volt még ilyen kék az ég…
Mély kút a szemem,
tükrében mindig látlak.
Még fagyos a hajnal,
s hogy meg ne fázz,
az éjszaka csendjével
betakarlak…
*
Saját fotó
Legutóbbi módosítás: 2017.03.22. @ 21:00 :: D. Bencze Erzsébet
