Nézem az éjmaszkba bújt röppenő világot,
amit a napfénye épp’
arany csöndbe mártott.
A bomló színek borzolta utat kémlelem,
mely mint a félelem,
sűrű magányba húz.
Tűnődök mindmegannyi kő zúzta sebemen,
vajon bennem a vér,
mindenség és a cél (?)
Legutóbbi módosítás: 2016.08.13. @ 17:38 :: Serfőző Attila
