Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylalt illatát, s a mézillatú esték csillagfényeit.
De hol van az már! A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök egy döccenésnyit odébb mozdultak talán, mert váratlanul ránk zúdult a Szahara. A Nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövell felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana. Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, vizes lepedőket aggatok az ablakokra, de a szobahőmérő higanyszála lecövekelt huszonnyolc fokon. Aligruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít a hetvenes évek egyetemi éveim egyik nyarára.
A Hója-erdő tisztásán törékeny bakaruhás lányokat egzecíroztat a hadnagykisasszony — HK, ahogy neveztük —, izzó gömb a Nap, s a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan, robot mozdulatokkal hajtjuk végre a parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még szemébe nézni is szentségtörésnek bizonyult. A káröröm széles vigyora ült a vonásain lucskos, lángvörös arcunk láttán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.
— Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! — csattant diadalittas hangja.
A maszk alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a krumplis zsák. HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva levetette a gázázarcokat, sőt vizet is engedélyezett nekik. Kis idő elteltével futólépésben visszaküldte őket árkot ásni. Őhadnagysága meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott felénk. Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.
Az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent — no, nem az ájult állapota miatt —, és hívta a mentőt. Azalatt pihenőt adott nekünk, s még a tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt a napos oldalra ásni. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk. Mégis került egy háládatlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást. Nem csoda, hogy kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, kedveltük őt emberséges, megértő voltáért. Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, és az árnyékba dirigált. Friss vizet kaptunk, s az övet is lecsatolhattuk.
Az 1970-es évek román valósága volt ez. Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni a tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára honvédekké léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk méretre téli-nyári változatban, és jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egykettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való bakaszabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalomfitogtatása. Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a katonasapka alól, guggolás, futás, fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Feltűnő jelenség volt ő, modell alkatával, gyönyörű dús szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg lilult dühében, de basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő szőke fürtjei, a szemfesték s a parfüm.
A díszlépést sehogy se tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk faarccal követni őt. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra vágódtunk hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük, számunkra a románnyelvű szakszavak megtanulhatatlannak tűntek.
A Hója erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett utunk. Afféle mozgó járművekké vedlettünk, csak mi nem nyikorogtunk, csikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi santem floarea mandra a tarii (Mi vagyunk a haza virágai), Frumos e viata de soldat (Szép a katonaélet)…, ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal, futólépéssel buzdítottak rá.
Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. „Céllövészet lesz”, adtuk tovább a hírt suttogva. Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a városon. Ám a hepehupás domboldalak hamar elvették a kedvünket, s egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról. Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebbek helyett elvállalták a feladatot. (Bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s „a vak tyúk is talál szemet” igaz lehet, mert dicséretet és valamiféle kitüntetést is kaptam. No, meg kétheti vállfájdalmat és kék foltokat az oldalamra. A második év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőséges bakáskodásunk.
Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem, nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban. Az ég zengett, s eleredt a mennyei áldás, az enyhet adó eső.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.12. @ 10:57 :: Kádár Sára Hajnalka
