Napsugaras, gyönyörű nyár volt,
a szél mégis függönyt cibált,
s mint végrendelet végén a pont,
gyűrtem lepedődet lábaidnál.
Akartam látni árnyvalódat;
lelked pár perce tovaszállt…
Oly szép voltál, mint valaha,
nekem legszentebb Ibolya-virág!
Porhüvelyed mellé letérdelve,
csendben hagytam, hogy békét találj…
Sápadt arcodon a redők kisimultak;
vártam, még egyszer ölelj meg…
Úgy érzem, mintha tegnap lett volna,
pedig három éve siratom a végtelent…
Csókot lehelnék fáradt kezedre,
melléd bújva simogatnám arcodat,
gyűjtenék erőt a túlélésre,
magamba szívnám illatodat.
Hiányod sav, szétmarja belsőmet,
szívembe örök-gyászt égetett.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.20. @ 06:00 :: Dezső Ilona Anna
