Bereczki Gizella - Libra : Flóra

A festmény alkotója: Oláh Ildikó

 

A macska feszült várakozással mered a kilincsre. A fényes gomb nem mozdul, hát ő is marad ugrásra, illetve besurranásra készen.  A szombati ebéd illata már a ház minden apró zugát uralma alá vonta. Jól ismert zajok ütik meg apró füleit, bajsza enyhén megremeg az örömtől. A testvérpár trappol vissza a szomszédból, ahol a délelőttöt töltötték.

— Szia Laci! Te mire vársz itt? — simítják végig a házi kedvencet, miközben kicsapják a bejárati ajtót.

— Fiúk! Csendesebben! Tudjátok, hogy apa dolgozik — állítja meg őket a konyha felől anya hangja.

A két hangoskodó összekacsint.

— Mert a vaddisznók összezavarodnak, ugye? — suttogja Krisztián, kikerülve anyja hallótávolságából. Bertalan kuncog. Nem értik, miért kell a festéshez csend. Rajzórán ugyancsak nagy a zsivaj, mégis ötösöket kapnak a munkáikra.

Tibort a két suhanc berohanása végképp kizökkenti, pedig a ház távolabbi szobáját rendezte be festőműhelynek. Igaz, már ezerszer megbánta.

— Kész az ebéd! Gyertek! — kiált anya.

E nélkül is érezni a szobában kavargó paprikás csirke illatát. Megadóan teszi le az ecsetet és a palettát. Hátrál egy lépést, majd összeszűkített szemmel vizsgálja a kidolgozásra váró festményt. — Igen, eddig rendben. — bólint. A kész színvázlatot otthagyja, mint a matematikus a felállított egyenletet, amelynek csak a felállítása volt probléma, a kiszámítása már nem.

Felüdülést jelentett az interneten kapott megrendelés, amely egy svájci email címről érkezett. A megbízó egy Herbert Jung nevű férfi, aki rátalált a „Festmények fotó után is” szlogennel megjelent hirdetésére. Jung úr mellékelt egy fotót, melyen egy háttal álló, s kacéran visszatekintő, nagy fehér napozó kalapot viselő nőalak látható. „Imádott feleségem” — írta magyarázatként, akit szeretne megörökíttetni. Legalább is ezt értette meg a német nyelvű felkérésből. Tökélyre fejlesztette ugyan a helyi Vadász Társaság pavilonjába rendelt képeken a téli hóba süppedő vaddisznók, szarvasok, a bokorból sunyin leselkedő rókák ábrázolását, de ezek már nem jelentettek kihívást.

Elmélkedését Bertalan kopogtatása zavarja meg.

— Apa! Tudod, hogy nélküled nem kezdjük el!

— Megyek már! Sietek.

A fenséges ebéd ízét sem élvezi, minden sejtjében a fotó részletei dolgoznak.

A modell kecses, meztelen testére bő, fehér, áttetsző kendő tekeredik. Arcát a kalap nagy karimája félig fedi, csak szép ívű szája és igéző szemei villannak. Kétséget kizáróan ügyesen kapta el a fotós a pillanatot. Mintha épp a kattintás előtt perdült volna egyet saját tengelye körül a hölgy, s a lepel sűrű redői még nem rendeződtek vissza. Sejtelmesen fedik el a test részleteit. Művészi, távol áll a frivolitástól.

A beszélgetésben sem vett részt, ami felesége és fiai között zajlik, de ők ezt már megszokták. Neje határozott rendszabályokhoz igazodva nevelte a fiúkat, és őt is.

A házasságkötésük előtt nem kifogásolta, hogy Tibor a kisváros egyik központhoz közeli épületben bérel egy termet, ahol festeget és tanítja a városka tehetséges, érdeklődő palántáit. Büszkén sétált végig a tanári szobában, ahol kolleganői egyre jobban irigyelték jóképű és sikeres férje miatt. Pályázatokat nyert, bel- és külföldi kiállításokon szerepeltek munkái.

A mézeshetek után nem sokkal a negédes anyós naponta talált intézendőt a műterem környékén. Szimatolt, figyelte kik jönnek-mennek a vejéhez. Addig duruzsolt egyetlen lánya fülébe: „Meglátod, nem lesz jó vége annak, ha fiatal lányokkal veszi körbe magát Tibor”, hogy az ifjú ara takarékossági okokra hivatkozva rávette férjét, fessen inkább otthon. Van elég hely a szülőktől nászajándékba kapott házban. A tanítványok elmaradtak, a jól fizető megrendelések sokasodtak.

— Szedjek még? — fordult felé felesége. Tibor csak most vette észre, hogy az utolsó falatig megette a tányérjára szedett tetemes mennyiségű köretet.

— Jajj! Dehogy! Így is minden nadrágom összement — felelte félig tréfásan.

Hol van már a régi daliás alakja, a sűrű fekete haja! A színészcsillagokra nézhettek így a nők, ahogy rá a lánytanítványok. Főként, amikor a kreativitás fontosságáról, a színek és formák, az alkotói folyamat életteli sokszínűségéről tartott kiselőadást. Vallotta: „A festés varázslat. Ahhoz, hogy varázsoljunk, tárva kell lennünk a világra, a minket körülvevő emberekre.”

— Köszönöm az ebédet! Megyek vissza. Ma befejezem, és megírom, hogy jöhetnek érte! — s védekezőn emelte maga elé két tenyerét a felé közeledő süteményes tányér láttán.

Igen! Az élet sokszínűsége, amit szerelme jelentett számára. Kamaszként elválaszthatatlanok voltak, s ő úgy hitte azok is maradnak. A lány izgalmas, merész és nagyon okos volt. Sodorta magával, mint sebes patak a tétova kavicsot.

 Feltépte az ablakot. Zavarta az ételszag, ami nem alkotóműhely, hanem nagyüzemi konyha érzetét keltette. Szippantott a beáramló őszi, kissé éles levegőből. A kipárolgó festékek illatát kereste és a lányét.

 A jómódú szülők hallani sem akartak Tiborról. Előbb a fővárosban, majd külföldön taníttatták jobb sorsra szánt palántájukat.

De a tétova kavics nem akart megfenekleni. Fogadalmát, mely szerint megmutatja ezeknek a sznoboknak, hogy ő is lesz valaki — megtartotta. Szülei támogatták fiuk tanulási szándékát, de szeretetükön kívül mással nem tudtak segíteni. Hétvégeken és éjszakánként dolgozott. Semmitől nem riadt vissza. Hol zenekarok fellépésénél, hol színházi előadásoknál segédkezett, főként anyagmozgatóként, hol álmos hajnalokon a pékség kemencéiből frissen kikerült kenyereket rakodta az autókra. Nem számított, csak a cél: híres festő legyen.

A télre készülő természet fanyar illatai a palettára kinyomott festékével keverednek. A lugason hagyott fekete szőlő már megérett a mustra, erjedt gyümölcsszag kúszik be a szúnyoghálón. Az ecset úgy szalad a vásznon, mintha nem is a keze mozgatná, hanem valami belső erő, s ő csak engedelmes szolga.

Az embereket, akikkel találkozott, azonnal besorolta sajátos kategóriájába. Vannak, akik olajfestmény-benyomást tesznek, mások akvarell-emberek, megint mások karikatúrák, s léteznek finom ceruzarajzok. A fényképen pózoló nő is ceruzarajz. Légies, könnyed.

Az esti híradó szignálja csendül fel a szomszédos nappaliban.

Befejezte a művet. Erőtlenül huppan a fotelba. Nem tudja, vajon fog-e tetszeni a megrendelőnek, de azt érzi, ez nem csak másolás. Többet adott ki magából. Nem fotó-hű, hanem élethű akart lenni. Belefestette a modell lényét, sőt az életét, kilesve annak mozdulatából, félig takart arcából. A kompozíció vibrál, a vászon minden pólusa mesél.

 

Egy hét múlva csengetés zavarta meg az ebéd utáni csendes pihenőt. Tibor már szundikált, ezért felesége nézett ki az ablakon.

— Úgy látom, megjöttek a festményért — ébresztgette férjét.

Tibor felpattant, egy ideig zavarodottan topogott. Nem tudta eldönteni, hogy azonnal vigye ki, vagy hívja be, mutassa meg, s majd ezt követően adja át a megrendelőnek.

Papucsába lépett, a második verzió mellett döntött.

A nagykapu előtt egy fehér Fordot pillant meg. Utasa már a kiskapuban toporog. Nocsak. Ez szemmel láthatóan nem Jung úr! A hölgy épp sálját igazgatja. Komoly harcot vív a csípős őszi széllel, ami igen erőszakos és illetlen módon próbál az elegáns kabát alá jutni.

 Tibor összeszedi kevéske német tudását. Az árat ugyan lelevelezték, de mennyivel jobb benyomást kelt, ha szép német kiejtéssel megerősíti.

Önkéntelenül végignéz magán. Elegánsnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható. Nagy levegőt vesz, próbálja behúzni domborodó pocakját. A kinyúlt pulóver, ami itt-ott festékcseppet rejt, jótékonyan takarja. A papucs orra megakad, alig észrevehetően megbotlik.

— Miért nem húztam cipőt! — morog magában. — Hogy is mondják németül, hogy fáradjon be az alkotó műhelyembe? — Á, ez túl bonyolult. Mindegy. — Majd int a karjával.

Kikulcsolja, majd szélesre tárja a kiskaput, s már formálja is a szavakat, hogy betessékelje a vendéget, amikor tekintetük találkozik.

Bénultan néz a nő arcába. Ő az? A fotón… Megszédül. Az előkészített mondat helyett egy rémülettől és boldogságtól vibráló szó szakad fel szívéből:

— FLÓRA!

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 78 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."