Borgőzös szavaid
tort ültek a szádon,
mint hentes a késsel,
úgy bántál velük,
a megvágott sebek
tátongtak bordámon,
te győztesként
verted a melled megint.
Megöltél mindent,
csókot, édes mámort,
nőt, anyát, a gyereked,
s ha másnap az ajkad
kérőn hebegett,
akkor is alkoholért sírt
halántéklebenyed.
Tíz éve történt…
a sebek beforrtak,
mosolygós arcomon
a holnap ragyog,
s ki lát, a delelő Napban
elhiszi, hogy boldog vagyok.
Én is próbálok hinni e máznak,
de jönnek az esték,
folyik a festék,
koppan az álarc,
a semmibe hull.
Ölelő karom kitárom, tessék!
S a magány nyirkos ujja
bőrömre simul.
Már tíz éve annak,
hogy győztesem lettél,
s én elvéreztem
e gyászos küzdelemnél,
csontujjú éjszakák
mély táskát már nem bőgnek,
fityiszt mutatok
a közelgő, rőt ősznek,
sőt,* „napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.”
