Marthi Anna : Bőrömbe bújtál

Milyen rossz nyomozó vagyok.

Tízévesen legyűrt falat, utolsó elolvasott krimid.

Bőrömbe bújtál, bújsz, remélem fogsz még.

Szavakból varrt minden, ezekbe öltözöl, koldus-meztelen férfi. 

Érzem bonyodalom hajtogat össze egyszerűséget, van fiók

amibe bekerülsz, mint almáriumban ecetes itóka, kredenc alatt egér.

Szívesen őriz a holdudvaros szív, a bordák kamrájában lógnak

műveid, fogasra tettem, ne gyűrődjenek mégse.

Vigyázni kell, mert sokat érnek: nem drog e szívtermék, vagy ész,

inkább közelebb hozza Isten ugrókötelet forgató kisfiát,

legyen szivárvány befejezése

itt.

————————–

Egyeztetve szerkesztőtársammal a közelmúlt tapasztalatait, úgy vélem, itt az ideje egy bővebb véleményezésnek.

Minden absztraháló képességemet bevetve is azt kell mondanom, mostanában egyre kevésbé értelek. Ha javítást kérek, a a spanyol fapapucs helyére szemrebbenés nélkül beírod finn sós halat, mintha teljesen mindegy volna számodra, hogy miről szól az írás és hogyan szól, csak minél több csűrcsavar legyen benne. Meg kéne ezt a dolgot beszélni magaddal. Hogy most akkor tulajdonképpen írni szeretnél valóban, vagy csak magamutogatni, hogy meg akarod mutatni magad valóban, vagy csak az elérni minden áron, hogy foglalkozzanak veled.

Nagyon nem mindegy. Ha tisztáztad magaddal a dolgot, és már tudod, merre tartasz, akkor szeretettel várunk vissza, mert onnantól lehet majd veled (újra) dolgozni, és tudni fogjuk, hogy érdemes, mert egy szövegben lehet mindegy, de egy irodalmi műben nem mindegy, hogy fapapucs, hintaló vagy sóshal.

Kényszeresség. Ez a szó jutott eszembe a mostani munkádról is. Visszaküldöm újragondolásra. Mindent gondolj újra.

Visszavárunk.

 

Legutóbbi módosítás: 2013.09.28. @ 20:39 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1338 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak