Nyakatekert gondolat,
mely vicces és szomorú,
mint egy bohóc temetése…
Nehéz szoba. Fehérre festve.
Rózsaszín körömlakk
fürdik napsütésben,
melegéből a falak is kapnak.
Amikor körbepördülünk
önmagunk érthetetlen ritmusának kényszerére,
hallom az egymást szólító, konvergáló dallamokat
benned, magamban,
konvencionális téren s időn innen,
egymáson pihenő pillantásokon át.
Gyémánttű pattog
poros lakklemezbarázdán,
nyújtózom,
majd összehajtogatom gondolataimat.
Gyémánttű simogat
nem létező emlékképet
bőröd ráncai közt,
da capo, da capo concitato.
Amikor elég egy szó is: vágy.
Amikor túl kevés minden szó: szeretlek.
Önnön képem megcsillan
tündöklő látszatléted üvegcserepein,
gondolataid közül
cukorkristályok olvadnak szavakká,
kapaszkodnak az értelembe,
és mielőtt lecseppennek
a kohóforró aszfaltra,
utolsót villannak még,
szépséget ígérve.
Zöldes holdfagylalt-gombóc ölel.
Örökre veled.
Vakító káprázat buborékja pattan szét,
illúziót fest, szivárványt,
felnagyított, tomboló érzést
ridegen fehér szobafalra.
Szívdobbanásod megakad
fátyolos tudatom selyemhúrjai között;
várakozás, korrózió,
vágyimpulzus rohan ide-oda,
hozzád tőlem és fordítva,
kezeink a test zenéjét játsszák
fáradhatatlanul, időn túl, de órákon át,
egymásba kapaszkodva.
Legutóbbi módosítás: 2013.05.23. @ 06:23 :: Ady Ágota Melinda
