Morcon-Morc nevéhez nagyon ragaszkodón, mogorván ücsörgött a nyitott ablak melletti foteljában, s az esttel hangosan vitatkozó feketerigót hallgatta. Az minden nap kiselőadást tartott, hogy még egyáltalán nem kellene sötétnek lenni, hiszen neki annyi, de annyi a tennivalója, és hiába a gyönyörű telihold, a legfinomabb kukacok is elszenderülnek apró földkupacaik alatt.
— Hogy tud valaki ilyen gyönyörű hangon vitatkozni… — morgott magában. — Bezzeg?!
Amikor már elcsendesedtek kint a tücskök, békák is, csak a távoli házak őrzőinek ugatása élesedett ki az éjszakából. Gondolat ébredt, s megcsiklandozta bóbiskoló pilláit, köszönt illőn, és útra kelt.
Jajonka jutott eszébe, akivel olyan régen találkozott, most nagyon vágyott kedves, egyáltalán nem kesergő jajgatásaira.
De merre is induljon? A tavaszi égbolton a Perszeusz csillagképtől kért segítséget, de az gőgösen elutasította, nem fog ő egyszerű gondolatokat útbaigazítani. A Szekeres bezzeg készségesen felajánlotta segítségét.
— De mondd, kedves Gondolat, hol lakik Jajonka? — kérdezte.
— Hol is, hol is? Jaj, nem jut eszembe — röpködött összevissza a szeleburdi.
Már hetedhét határon is túljárt, amikor ismerős mákvirágot látott egy kertben. Gyönyörű sziromszoknyáját elalvás előtt illendően összébbhajtotta, ne leskelődhessen a kíváncsi Hold.
— Ne haragudj, hogy felébresztelek. Nem tudod, merre találhatnám Jajonkát? Hiányzik, de nem lelem hozzá az utat.
— Sajnos, valamelyik nap gondolt rám utoljára — ásította a virág, miközben kecses nyaka hátrabillent. — Hagyj kérlek aludni!
És kérdezte a szépséges liliomot, a vöröslő muskátlit, az erdő szélén rezgő levelekkel álmot szuszogó fákat, de senki nem tudott neki segíteni.
— Mit tegyek, mit tegyek? — cikázott céltalanul és lassan elkeseredve a Gondolat.
Egy ösvényt pillantott meg a holdfényben, ahol a kivágott óriási farönkök mellett délután egy szekér gurult keresztül, s érezte, Jajonka is arra járt.
Követte az utat, a fenyőkkel körülvett zöld tó mellett, ami most mintha folyékony ezüstből lett volna, hogy a csillagok gyönyörködhessenek magukban. Legalább a Kis Oroszlán is láthatta magát — hiszen olyan kicsi, nem is vehető észre szabad szemmel az Oroszlán feje fölött.
Meglátta!
Igen a meseház! Hiszen ez az, amit keresett! A holdfényben vakító fehér falak, amelyben a fagerendák csodálatos rajzolatot adnak, a csábító, hatalmas, boltíves kapu…
A földszinti ablakok zsalugáterei, mint a legsűrűbb szempillák csukódtak a kazettás ablakokra, csak a nyugodt, szép álmot engedve lakóira.
Jajonka Gondolata ott ült az egyik vaskos gerendán a nappaliban, és lábát lógázva, egy régi dalt dudorászott.
Morcon-Morc Gondolata boldogan telepedett mellé, és morogva fogadta meg, soha többet nem engedi ilyen sokáig távol lenni magától.
Legalább gondolatban nem.
Fotók: Jánoska Alíz
Legutóbbi módosítás: 2011.05.25. @ 20:37 :: Pulai Éva
