Marthi Anna : Sörényes

Nem fúj a szél odabent.
Az éjjeli álmod is magadra hagyott ma reggel.
Fonnyadt akácvirág-mosolyod keresi Kintet: az új nyarat.
A hídon ezüstnyomokban gyöngyöz? harmat,
ben?tte a zöld, erd?nek néznéd a sok borostyánt.

Az égi kék hatalmas tálcán légszomj elleni pirulát kínálna,
de nincsen keret, hogy bel?le akár egyet is megvehess…
Hiába csapkodják az ablakkeretet éjszaka a varjak;
vízbe mártott pelenkát hiába csavarnál újra s újra
balgaságod gyerektestére, a láz marad.

 

Szabadság – ászanába fordulnál a viharral,

és a t?z? nappal…csak, ha már nem sajnálod reccsenésedet.

Toronyszobádból kilesve nézed: bárányok csengetty?vel,

és nem rettentenek már hömpölyg? fellegek.

 

Csak ?znének ki valmiféle ?ser?k oxigént inni,

sörényes komlót fésül kupádba az illatár és a képzelet.

Izzó napkorongra támadna bár a szület? hajnal,

de egyre késik nedves selyemf?vet érint? lábain.

 

Elvirágzott virágok vadvirág-magányban a hegyen,

kövek mögül el?bukkanó apró lágy fej? terhek,

bólogat a csíp?s boróka, rubintbogyót kínál a som,

alkonyi vérben fények áznak, még forró lávaként fakad a könny.

 

Zörg? csonvázú ?sz közeledtét álmodó megrémült fák,

a csillagokkal malmoznak sötétl?, feketébb éjeken.

Sas szárnyával villámot írnak az égre, dörgedelem követei.

Kopár hegy orma, ezeréves magányban megöregedett remeteid?.

 

Már nem kiálltanak a távolok jelz?tüzei, csak térdre csuklik…

ablakod alatt megállíthatatalnul az énekl?, esdekl? madársereg.

Ha télbe ér kiszakadt lelked sorvadó jajja…

már nem lábaidon szaladsz, repít majd a fagy.

Legutóbbi módosítás: 2011.05.25. @ 09:04 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1351 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak