„Gyerünk, végig a gáton! Végig a gáton! Végig a… Gyerünk!” – gondolatban variálta-ritmizálta a mondatot, biztatta magát, ezerrel taposva a pedált. Er?sen t?zött a nap, átizzadt trikója olykor-olykor b?réhez ért ingerl?en. A kishídhoz érve megállította a bicajt, leszállt a nyeregb?l, bevágta a féket. Feltekintve hosszan nézett szét a tájon, régen látta ilyen tisztának. Nekid?lt a kocsik közlekedését megakadályozni hivatott korlátnak, s ebben a pillanatban, mintha a tájból nézne a benne él? gyerekre, látta magát. Lefutott a gátoldalon, kezét belemerítette a vízbe, megnedvesítette izzadt homlokát. Hirtelen érte a csend, felnézett. Az imént egy repül? elengedte vitorlázóját, leállította a csillagmotort, és éles kanyarral visszafordul a reptér felé. A Lencsési nev? városrész betontengere fölött, hatalmas termiken emelkedett tovább a m?anyagszárnyú. Emlékezett, ezt egyszer már látta…
*
… A lakótelepi kiskölök szelet kenyeret vág. Megnedvesíti, kibelezi, összegyúrja. Felhúzza a pecás cip?jét – ebben szokott horgászni -, leugrik a garázsba. A háromméteres bambusz és a szák az egyik sarokban mindig bevetésre készen. A társasház kerítése mellett falatnyi virágágyás, a kiskapával kapirgál, keres valamit.
– Giliszta? Kell a fenének! A kenyér is teljesen jó, nem tapad, nem esik szét.
Visszarugdossa nagyjából a földet, a kapát bedobja az egyik bokor alá, s felszól anyjának az emeleti konyha felé.
– Anyúúúúúúú! Kimenteeeeem! Majd jövök!
A választ meg se várja – részér?l le van tudva a dolog. Alig száz méterre a víz, ahová elgyalogol, kiül a kedvenc stégjére. A folyóvíz lassan csörgedezik az izzasztó melegben, ilyenkor imád itt lenni. Egy-két fecske átsuhantában megrezdíti a víztükröt. Feketerigók bogarásznak, a környék macskái ingyenpréda reményében gyülekeznek, a bátrabbak egészen közel mennek a fiúhoz, dorombolnak hozzá. Ezeken kívül senki más nem zavarja magánya csendjét, kimenekült a világból. Majd amikor megéhezik, elfogy a csali, vagy beszakad a horog, hazamegy. Órát sosem visz magával.
Id?nként kis robaj hallatszik a körgát menti csatornából; kevés vizet átengednek. A szivattyúház kínálja magát, most is telefújva graffitivel. Meztelen izompacsirta feszít, fürdés közben kirúgja a kád oldalát, a másik felén pedig tábla hirdeti, hogy ez a „HARLEY STREET”.
A zsilipkapu most leengedve, fentebb, a KISZ-tábor körül dolgozhatott a hínárvágó, tízméteres sávban felgyülemlett az uszadék. Ezt markolóval hamarosan kiszedik a betonplaccra, várnak vele egy-két napot, hogy kiszáradjon, és átpakolják egy IFA platójára. Néha leengedik a vizet, olyankor meg lehet figyelni a medret, mélységét, színét, mennyire iszaposodott el, hol van a bed?lt fa, ott van-e még a begurított traktorgumi…
A háztömbbéli srácokkal egyszer végigpakoltak olyan harminc-negyven köbcenti kavicsot a zsilip túloldali, közel félméteres betonkorlátján. Vezényszóra bezúdították a vízbe. Addig játszották ezt, amíg ki nem támolygott egy ingerült fazon a kocsmából. Elvette t?lük a pecabotokat, és elzavarta ?ket. Másnap, véletlenül mindenüket megtalálták a gát?rház oldalának támasztva. A fazont viszont nem látták soha máskor, mint ahogy sem az eset el?tt, sem utána.
A fából eszkábált stég túlélt már egy-két telet, kicsit inog, itt-ott hiányos, mégis szereti, mert a nádas vonalából tud pecázni, és onnan elérheti a víz közepét is. Letelepszik a stégre, leengedi maga mellé a szákot. Hanyatt d?l, összpontosít. Pár perc után felül, kémleli a vizet. Meglep?en tiszta, lelátni az aljára. Csipet kenyeret tép, gömbbé formálja az ujjai között, felszúrja a horogra, bedobja a szereléket. Id?nként kis kenyérgolyókat dobál az úszó köré – etetés címén. Szemmel követi, ahogy lesüllyednek a fenékre. Babonából énekel, dobol mellé, ahogy Louis de Funes-t?l látta a Horgász a pácban, de semmi sem változik. Semmi, és semmi. Minden kétséget kizáróan megállapítható, nincs a horog környékén egyetlen egy hal se. Taktikát vált. Eresztékét bedobja úgy másfél méterre, felfekszik az úszó, túl mély! Visszahúzza – még mindig sok. Addig próbálja, amíg meg nem találja a meder alját és a vízben ringatózó valiznériák között a leghosszabb üres területet. Szépen, komótosan vándorol a piros úszó. Ez az! Tökéletes! Ott már a horgot se látni, olyan mélyen van. Kiemeli, újra bedobja. A bot végét alkarjára támasztja, bal kézben gyúrja a kenyeret, izzad a tenyere, felszívja a kenyér. Ez a nagy titok! Arra a kenyérre mennek a halak, amibe mindent belead. A zsinór pont olyan hosszú, hogy kényelmesen lendíthet?.
A nárcisz teljesen ben?tte a partot. Vízisikló lopakodik tekeregve, irányt vált, átúszik a túloldali bozótosba. Kutyus t?nik fel ugyanott, szaglászik a leveg?be, keres valamit. Megdermed. Hegyezi a fülét, jobb mancsát emeli, ugrana a s?r?be, visszariad – motorcsónakot megszégyenít? sebességgel kirobbant onnan egy hápogó kiskacsa! A kölyök jót nevet rajtuk.
Szitaköt? szerelmeskedik az úszójával, rászáll. A kiskölök meghúzza a damilt, a rovar felröppen, átszáll a bot végére. Hozzáérinti a vízfelszínhez, erre a szitaköt? visszaszáll az úszóra. Majd újra a botra, onnan az úszóra. Kitartóan szórakoznak egymással.
Kecskebéka közelít, a négyszárnyúra éhezett. Meg se moccan a szemtelen, sodródik az árral. Alig pár centire van a szitaköt?t?l, amikor hirtelen…
… hirtelen elt?nik az úszó! Feszül a zsinór, hajlik a bambusz. Hatalmasat dobban a kissrác szíve, azonnal felpattan.
– Úristen! Kapás! Ez haaal! Úristeeen!
Szántja a felszínt, menne a mélybe, de nem tud, nem engedik. Végtelennek t?n? öt-hat másodperc megakasztotta, és nem tudja mi az a titokzatos valami.
– Úristen, ez bazinaaagy! Úúúúristen, hogy veszem ki????
Körbenéz, megnyugszik. Oldalt simán ki lehet húzni. A végkimerülésig történ? „fárasztás” után végre feljön a titokzatos valami. Csapkod, ezért kisiklatja jó messzire. Ledobja a botot, a macskák is odasereglenek.
– Húúúúúú!
Gyönyör? olajzöld testét kismillió apró, pici pikkely öltözteti. Oltári csúszós, nyálkás. Azok a jellegzetesen lekerekített mellúszók, a hatalmas száj, apró pici narancssárgás szemek. Összetéveszthetetlen. Az els? volt neki, felismerte azonnal.
– Ez az! Ez az! Ez gyönyör?! Ez egy, egy hatalmas Compó!
Remeg a srác keze-lába. A hatalmas relatívan értend?. Neki mindegyik hal hatalmas, ami nagyobb, mint a tenyere, és ez legalább kétszerte akkora!
A zsilip után kiszélesed? öblös medret jobboldalon áthatolhatatlan bukszus övezi. Tizenéves suhancok tarzanoznak a f?zfák zöld liánjain. A parton hosszú sétány, egészen a következ? hídig elvezet, a fákat közel ültették a járdához, ennek szélét pedig, ahogy n?ttek, gyökerük úgy gy?rte fel egyre jobban. Király dolog kempingen ezerrel végighasítani, ugratni minden egyes ugratón. És ott vannak azok a magaslati placcok is – direkt bandázáshoz telepítve. A legtöbb padon kulccsal, bicskával vésett monogramok, nyilakkal átl?tt szívek. Körülöttük széjjel, ripityára tört üvegek, kisebb-nagyobb tábortüzek nyomai, cigarettacsikk-tenger, fecskend? maradványok… Az éjszaka titkát lehullott falevelek ?rzik.
Nagyon jó horgászhely van valahol félúton. Ott, ahol egy óriási fa magasodik, törzse vagy másfél méteres. Úgy derékmagasságban háromfelé ágazik, egyik ága az ég felé, a másik kett? a víz fölé nyúlik. Kínálja magát, hogy valaki felmásszon rá, és ott pihenjen le. El?tte nyílt terep, a túlpart platánfái között lemen? nap narancssárgán bevilágít a lombkorona alá.
A fiatal suhanc szerencsétlenkedik, rakás süll?hínár a balján, hal sehol. Villantót dobál, elakad. A nagy könyv el?írása szerint leengedi a botot, az egyenes damillal hátragyalogol, így mindig kiszedi. Kitartó, nem adja fel. Láthatóan most már letett róla, hogy valami kézzelfogható is lehet, így hát a célba dobást gyakorolja. Tulajdonképpen egész jól ráérzett, képes arra, hogy kétszer-háromszor ugyanabba a hínárba landoljon a cuccos. Bizonyos értelemben határozottan fejl?d?képesnek mondható.
A lány egyedül strandolt, sétál hazafelé. Fürd?ruháján, vagyis testének bizonyos domborulatain megállapítható, kissé fázik. H?sünknek err?l fogalma sincs, hiszen roppant fontos dologgal van elfoglalva: a villantó kiszabadítása a nádasból. Hiába tud – szerinte – jól dobni, egy-két stikli bármikor becsúszhat és mikor, ha nem éppen pont, akkor amikor…
– Szia, van kapás?
Melege lett. Dobogni érzi a szívét, remeg a térde, kezeit se találja, a hang nagyon ismer?s.
– Van kapás? – ismétli a lány.
– Semmi.
Odafordul, de elvakítja a nap. A lány rájátszik, arrébb áll.
– Semmi?
– Semmi. Most nem lehet fogni semmit.
– Akkor mit csinálsz?
– Semmit!
A fiú egyre idegesebben tépi a nádast, naná, hogy nem ereszt. Legjobb lenne elt?nni az iszapban. „Semmit!” Agyatlan hülye! Már messze nem volt olyan önfeledt jókedv?, mint pár perccel korábban.
– Segíthetek? Megfogom, amíg átmész kiszabadítani.
– Nem kell! – rángatta tovább makacsul, egyre vadabban. Észre se vette, hogy még mindig nem köszönt.
– Na végr… ááááá… A fenébe! Mi ez?
Elsötétül a világ. A kiszakadó villantó átrepülvén a víz felett egyenesen homlokon vágta. Szerencsére nem történt komolyabb baja, csak egy kicsit vérzik… Megtöröli. Megnézi a kezét – elájul.
Amikor felébred, nagyon puhát és kellemeset érez. Résnyire kinyitja a szemét, olajzöld-arannyal díszített, kismillió apró, pici pikkely veszi körül. Valami nem stimmel, mert a két mellúszó helyén egészen más kerekedik, és a mellúszók els? sugara sem egészen úgy ékeskedik, ahogyan azt korábban megszokta – de a látvány számára fölöttébb csodálatra méltónak bizonyul. S?t! Határozottan tetszik neki! Szemei tágra nyílnak. Tekintetük találkozik. Álmai sell?jét látja, szóhoz sem jut.
A lány tudta, hogy baj lesz. Odarohant hozzá, az utolsó pillanatban megfogta, nehogy beleszédüljön a vízbe. Leterítette törülköz?jét, lefektette, felhúzta a lábát. Leült mellé, fejét az ölébe emelte. A nap felé fordítva megnézte közelr?l a sebét. Letisztogatta, és leheletfinom puszival fert?tlenítette.
Erre ébredt.
? az!
Régóta szeretne közel kerülni hozzá, de sohasem mert kezdeményezni. Félt t?le, mi van, ha mégsem… Érdekes módon gyakran összefutottak a városban, hol itt, hol ott. Egyszer még egy ajtót is pont ugyanabban az id?ben nyitottak ki. A lány éppen jött, a fiú ment. Igazán még sohasem beszélgettek többet pár szónál, csak köszöntek egymásnak, és kölcsönösen mulattak azon, hogy ismét egy újabb véletlen…
Most ott fekszik az ölében. Hallja szívverését. Ez hihetetlen. Pont, amikor már semmi sem sikerül neki. Ez nem álom? Tudata tisztul, felkel. Kicsit szégyelli magát – a lány egyre mosolyog. Nem tudja, mit csináljon. Legszívesebben visszafeküdne. Oda, ahol az el?bb feleszmélt, várva, amíg a mesterséges lélegeztetés is „megérkezik”. De hát, az ugye csak a filmeken szokott lenni. Egy kis leplezhetetlen huncutság átfut az arcán.
– Mindig ilyen nagy vadász vagy?
– Mi???
– Háát mindig magadat szoktad kifogni?
– Áááááh, dehogy.
– És köszönni fogsz végre?
– Igen. Köszi! Most megmentetted az életemet?
– Ja. Lovagias tett! És köszönni is fogsz?
– Mit? Ja, köszönni. Bocs. Ja, szia! El is felejtettem, ne haragudj. Köszi.
– Nos?
– Igen. Vagyis nem. Mit is???
– Mit szeretnél?
– Mit?
– Hát fogni, te mamlasz. Nagyon beverted a fejed azzal az izével. Na, mit szeretnél?
– Hogy mit? Hát Csók öö csuk nem… Fogni? Azt a Combot, izé Compót.
– Compót?
– Igen.
– Hogy néz ki?
– Aaaz olyan, mint a… az olyan gyönyör?. Olajzöld és, és arannyal díszítve a hasa. És nagy mellúszói vannak, és pont… és mint a… és olyan sikamlós, könnyen kicsúszik a kézb?l, és megszúr ha… ha nem vigyázunk rá és…
Sejtelmesen végignéz a lányon.
– … pontosan, mint egy igazi sell? ebben a fürd?ruhában…
A lány elpirul.
– Óvatosan kell megérinteni. Könnyen megsebez, visszaugrik, és nem látjuk többé. De ha tudod, hogy csak finoman, érzéssel kell, akkor nem ellenkezik, engedi magát. Gyönyör?.
– És utána?
– És utána visszaengedem.
– Miért?
– Éljen tovább. De ha lesz akváriumom… akkor abban nagyon sok compó lesz, meg kárász, vörösszárnyú, bodorka, naphal és még ökle is, kagylóval.
– Nekünk van egy tavunk, tele mindenfélével. De olyan Combos hal még nincs benne.
– Compó. Tinca tinca – helyesbítette nevetve. Pedig kell! Állítólag ha hozzádörgöl?dnek, meggyógyítja a többit. Gyógyító hal.
– Okostojás! És hol van az a „semmi” amit kifogtál? – kérdezte gúnyosan a lány.
– Milyen semmi?
– Azt mondtad, hogy „semmit” fogtál.
– Jaaah, semmit. Áh, csukát szerettem volna.
– Megnéztem a homlokod, csak egy kis karcolás, elájultál. Nem bírod a vért? Ne tettesd magad, már régen elállítottam.
– Igen? Nem is tettetem magam. („Nem a fenét!”)
– Nehéz bedobni azt az izét?
– A villantót? Dehogy! Nem próbáltad még soha?
– Soha.
– Szeretnéd?
– Igen, nagyon!
A kicsúszott mondattól meglep?dött. H?ha! Na, de hogyan kell ezt „tanítani”? Ilyen fejezetre nem emlékezett a nagy könyvb?l.
– Figyelj! Megfogod a botot, jobb kéz fel?l, két ujj az orsó mögött, két ujj az orsó el?tt.
– Ahhha!
– Bal kéz alul, a végén. Damilt a jobb kéz mutatóujjával fogod. Felemeled, hátrabillented a fejed fölött, el?relendítesz, és elengeded a mutatóujjadat. Ennyi. Nem egy nagy ügy. És a botot nem kell bedobni a vízbe! Vili?
– Mint a vakablak!
Cseréltek. A lány felemelte, hátrabillentette a feje fölött. – A lemen? napfényben nem bírt betelni a látványával, csak nézte és nézte. – Lendített, el?írás szerint elengedte. A villantó határozott kört leírva közvetlenül a lábai el?tt landolt, beterítve az olajzöld-arany fürd?ruha minden egyes domborulatát vízzel. A „mellúszók” még jobban megfeszültek… Ifjú lovagunk feleszmélt, érzi, hogy egy lényeges apróságról elfelejtett szólni – a felkapókarról nem tett neki említést. Szerencsére ez a kis elhanyagolható részlet a lánynak fel se t?nt, s?t mi több, jót mulatott élete legels? dobásán.
Eszébe jutott hogyan avatták be annakidején a ping-pong szerva gömbérzékfejleszt? rejtelmeibe!
A lány mit sem sejtve, még nagyobb lelkesedéssel készült a következ? tuti fürdéshez…
– Várj, segítek.
Mögé ment, nagy leveg?t vett, átkarolta. Tökéletesen belesimult… Rátette jobb kezét a lány jobb kezére- balt a balra. Ujjaikat szétnyitották, és együtt markolták meg. A lány fejét hátradöntötte, lehunyta a szemét.
– Lazán, engedd magad. Vezetlek, szabadon visz a lendület. Szeretsz kering?zni?
– Igen!
Elkezdték jobbra-balra, jobbra-balra… táncoltak. Hátralendítették, a harmadikra akarták bedobni.
Hátuk mögött beakadt a horog valamibe. Egymáshoz feszültek, megállt az id?. A lány eszmélt hamarabb, hirtelen megfordult. A fiú kezéb?l nagyot csobbanva kiesett minden. Álmai sell?je csókolta.
*
Zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz
– Mi ez?
A semmib?l el?bukkant egy vitorlázógép. Estefelé nem szoktak repkedni. Bénázott a pilóta, elnézte a termiket. Bekapcsolta a villanymotort és hazahúzta magát.
– Ma még semmit sem fogtam, pedig megígértem neki, hogy újabb lakót viszek az akváriumba. Na de hol az úszóm? Emelem a botot, követem a damilt. Kiegyenesedik. Végre megvan, bent a hínárban fekszik olyan érdekesen. Hát az meg hogy került oda? Ki akarnám emelni, de elindul. Hoppá! Megrántotta! Majd kitépi a kezemb?l! Nofene! Köröz a vízben, súlya van. Óvatosan emelem. Nem látom, sötét van már. Még egy utolsót belecsap a farkával. Kihúzom a partra. Hmmm. Olajzöld-aranydíszítéssel egy kismillió pikkelyes lekerekített úszós. Az els? sugara nagyon szép, finom. Kézbe veszem – puha aranyfehér hasa van. Kecses n?stény, tele ikrával…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.26. @ 12:10 :: dudás sándor