labirintusban kószál
a szakállt növesztett idő
tömör falak között
rést sem találva
már szökni is felejt
a régi indulat
cementbe préselődött
s most puszta lenyomat
mint millió évvel ezelőtti lelet
vakvágányra szaladt a jelen
a váltó romlott el
vagy a jelzőfény hamis
oly mindegy
a szerelvény mögött elfogyott az út
vagy felszedték a sínt
nem tudni
így értelme sincs hogy megfújd a sípot
már fehér kendőt lengetnek az érvek is
de még visszafelé szaladnának a fák
miközben kihűlt fészket ver le
egy pillantás alatt a vihar
nincs ragaszkodás
mint gazdának a földhöz
a talpalatnyi más értelmet nyert
egy kereszt
egy csoportos jajdulás
néhány fáradt lépés
sete-suta kézfogás
s valahol
a közeledben
észre sem veszed hogy
a dübörgést felváltó némaságban
egy lélek kér feloldozást
fotó szárm. helye: http://monikaesatarot.blog.hu/page/2
Legutóbbi módosítás: 2011.05.31. @ 07:47 :: Bakkné Szentesi Csilla