Szulimán Eleonóra : Kézfogás

*

 

 

 

Csípős, hideg téli nap volt. A posta előtt csak néhány kerékpár árválkodott. Juli épp lakatolta kétkerekűjét, amikor egy ismerős hang szólította meg:

— Juli, te vagy, jól látok?

— Jól látsz, de te ki vagy… ne haragudj…, hirtelen nem ismerlek meg — hebegte zavartan Juli.

— Találd ki!

— Nem lehet igaz, te vagy, Margó? Ezer éve nem láttalak!

A rég nem látott ismerős viszontlátásának öröme sugárzott mindkettőjük arcán. Hosszú ideje nem találkoztak. Valamikor egymás mellett ültek, mint jó kollégák. A felszínes és szokványos „hogy vagytok” most értelmet nyert. Nagyon sok mondanivalójuk volt egymásnak. Beszélgettek. Családról, gyerekekről, barátokról, elvesztett családtagokról és közös ismerősökről, az életükről és mindenről, ami valamikor összekötötte őket…

— Nem volt joguk hozzá, hogy ezt tegyék veled. Miért nem éltél a jogorvoslati lehetőséggel?

— Viccelsz Julika, ma már mindent megtehetnek — fogta meg Margó ex kolléganője hidegre hűlt kezét. Szerencsére már csak ritkán zaklatták fel az események. Most a beszélgetés folyamán újra felidézett minden kellemetlen emléket.

— Sajnos megtörténik másokkal is, egyre gyakrabban — próbált nyugtatóan szólni Juli.

— Sok ismerősömtől hallok hasonlókat. Itt az emberekkel, a munkaerővel úgy bánnak, mint a ruhaneművel, a cipővel. Ha ráunnak, nem elég divatos, vagy csak nem tetszik, egyszerűen lecserélik. „Van helyettük száz!” — mondják a főnökök. Ezt jól megtanulták. Példát mutatni, tekintéllyel irányítani, azt már nem tudták elsajátítani, persze akadnak kivételek — megdörzsölte pirosra fagyott kezét, majd kesztyűt húzott rá.

 — Látod, Margó, gondoltuk ezt húsz évvel ezelőtt, hogy így fogunk élni, kettőezer tizenegyben? A kutyát sem érdekli, hogy mi lesz velünk, mi lesz a gyerekeinkkel. Itt majdnem mindent tönkre tettek már. Alig vannak munkahelyek. A fiatalok Pestre mennek, a bátrabbak még messzebbre. Oda, ahol tisztességes fizetést kapnak, amiből meg tudnak élni. Itt nem sok jóra számíthatnak.

— Mindenre gondoltunk, de erre nem, Julikám.

Keserű szájízzel nosztalgiáztak volna még sokáig, de a szél egyre hevesebben és hidegen fújt, pimaszul bebújt kabátjuk ujján, átjárta egész testüket.

— Még megfázunk — húzta szorosabbra a cipzárt Margó a kapucniján.

— De jó, hogy összefutottunk! — szorította meg Juli kezét. — Nagyon vigyázz magadra!

— Te is! Az összefagyott ujjak a szorításban kicsit felmelegedtek, nehezen engedtek, de válni kellett. Búcsút vettek egymástól. Remélték, hogy találkoznak hamarosan, kellemesebb időben.

Margónak nehezére esett a járás. Úgy érezte, mintha mázsás súlyok húznák lábait, szinte fájt minden egyes lépés. Ment, mert mennie kellett. Régóta idegen volt már számára ez a város. Idegenek az utcák, a terek. Idegenek az emberek. Nem volt kötődése szűk családján kívül csak néhány emberhez. Háromszor történt meg vele rövid időn belül szinte ugyanaz az eset. Maga sem hitte, hogy túléli a borzalmakat. Háromszor lépett ugyanabba a folyóba, s majdnem háromszor belefulladt. Szerencse, hogy az utolsó pillanatban mindhárom alkalommal volt ereje kiúszni a partra.

Háromszor kezdte újra: — beilleszkedés, rengeteg munka, tanulás… elbocsátás. Megalázó, méltatlan helyzetek. Agyvelejéig hasított az igazságtalanság. Úgy érezte, hogy a lelke szétreped. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy nincs olyan emberi gonoszság, amit a gondviselés el nem feledtet. Csak a felejtés gyógyító erejében reménykedett…

 

… kezén még sokáig érezte Juli kezének szorítását.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.03.20. @ 16:11 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony