leültem az arcom nyitányán merengek,
hogy hasadik belé az gondolkodóm megint az ?rbe
délóra van talán, vagy éjfél is elmúlt
émelygek holtomiglan a maradandón, a veszend?mben.
A kémény füstölgése olya sivár
és szürke szivárványokat hoznak vonaton,
egész napra lélegzi ki a gyár
nyárson a polgár és hangja is van neki
hány réteg alatt vagyok
én a saját eszenciám ?rült kifejezésébe pusztulok
te a világ megalkotásának lényegénél szálltál ki
er?szakolják a holdat a csillagok
és megint melléölel a tejút a Napnak
hogy belé remegsz mint ki éppen elélvezett
nyílt mellkasokba turkálsz könyékig
s mégis saját dobogódba akad önnön kezed
minek?
Minek lecserélni egy jobbra a régit
és mozdulni tanul a sok molekula
egy fizikában hisz aki érvel és két karcsapás közt
Mózesre gondolok,
aztán megint magam vagyok a szül?csatornában,
evezek a magzatvízbe vagy királyvízbe,
a nagy lefolyó felé, ahogy a sors lebeg fölöttem majd
persze kard helyett klitorisz
Izgatottságomban én is csak elmegyek,
semmiségek között lassan csillapodó remegésben.
—–
Csaba, megvitattuk, újra és újra visszatérve a versedhez.
Azt érzem, hogy még nincs kész ez a versed.
Várnám a „befejezést”, a csattanót, az ÉRZÉST, de mindig visszakerülök abba az állapotba, hogy, mindaz amit olvastam „szétesett, szétesik”, mintha direkte egymás alá, mellé, fölé íródtak volna a sorok, semmi tudatosság, csak úgy, ahogy bel?led „kiszakadt”. De ez így nem jó. Kellenek a megállások, a szünetek, a visszahajlások, kapcsolódások oda és, majd vissza. A versnek is kell valami rendszer, szabályosság, még akkor is, ha szabad vers.
Dolgozz még vele Csaba. ( minden benne van )
üdv.
szerk5
Legutóbbi módosítás: 2011.03.16. @ 15:49 :: Szendrői Csaba