Sonkoly Éva : Pekel o kham tates – 3.

/Süt a nap melegen…/ *

 

Tavaszodott már, amikor Edit jóleső érzéssel gondolt a kis csoportra, meg némi szomorúsággal, mert május végéig kötöttek szerződést. Elvégezte a munkáját, a nyári pihenő után, őszre megnyílik a gyerekek előtt a közeli város iskolája. Mindenkit jó szívvel enged majd útjára. Érdekes az élet, aligha találkoznak majd még egyszer.

 

   — Ricsi menet-e iskolába? — kérdezte tanév végén a vezető óvónő. — Alig fog ceruzát a kezébe…

   Edit elgondolkodott… “kis művész”, jutott eszébe hirtelen, de hallgatott róla.

   — Ne féltsd, jól fogja az ecsetet, kitűnő tanuló nem lesz, de boldogul majd… úgy közepesen.

   — Lehet, majd szobafestő lesz — mosolygott az óvónő.

   — Az még messze van, csak… tudod, féltem… a makacsságát ki tudja majd kezelni… — töprengett Edit.

   — Ahogy te, úgy más aligha… sokan lesznek az első osztályban.

   — Beszélek a tanítónővel! — határozta el Edit.

 

   Szép szavakkal ajánlotta a kolleganő gondjaiba Ricsit. Csaknem harmincan voltak, meg a mai munkatempó. Olyan, mindig kötekedő iskolás lett Ricsiből.

   Edit szomorúan hallotta a róla szóló történeteket. Pár év múlva már hírhedt kis Casanova vált belőle.

   — Mások… — mentegette magában. — Bizony előbb érnek a mai fiatalok, a cigányfiúk pedig különösen. Már óvodában érdeklődőek voltak. A családi intimitások pedig előttük zajlottak.

 

   Múltak az évek. Edit másik falu felé járt, más gyermekek kötötték le a figyelmét. Néha gondolt Ricsire, vajon mi lehet vele? Hány éve is már?

   Sok arany ősz múlt el azóta és sok tavasz jött.

   Ez a mostani hűvös napok borongós hangulata után az első ragyogóan fényes, szép gondolatokat ébresztő, csupa illat — világ volt.

   “Festők városa” — hirdette a felirat. Színek, formák a főutca sátrai alatt, mellett. Már ismert, s még kezdő festők képei. Edit hosszan elidőzött egy őszi kép előtt, észre sem vette régi kollégáját, aki már sok éve festett. Az ő színeiben merült el tekintete. Beszélgetésüket a közeli városháza három órát jelző harangjátéka szakította félbe. Pár kép megtekintése után lassan növekedni kezdtek az árnyak, csendesen jelezve az idő múlását.

   Ekkor jött szembe Edittel a rég látott vezető óvónő, Marika.

   Rövid beszélgetésük volt, Marika sietett valahova, csaknem elköszöntek, mikor visszalépett.

   — Edit, ha lesz időd, látogass el hozzánk! Felújították, festették az óvodát, szeretnék mutatni valamit. El ne feledd! Várlak!

 

Egy szép tavaszi napon Edit elindult a régi úton. Mi sem változott. A kátyúk ugyanott voltak. Még a gólyafészek is ott pompázott az ostornyeles lámpa felett.

   A gyerekek megszeppenve hallgattak el az idegen “néni” jöttére.

   Fonottkalács, kakaó, mint régen… — nézett az asztalra Edit.

   Aztán az ebédlő falára tévedt a tekintete. Színes, festett kép a falon, pontosabban a falra festve. Asztal, körülötte gyerekek, fekete kis fejek, kreol bőrű kicsi kezek, mosolygó sötét szemek… mellettük… nem is, inkább föléjük hajlik… feltűnően fehér keze egy kicsi fiú fején… egy szőke nő… — mintha Edit tükörképe lenne.

   — Megismered? — kérdezte a vezető óvónő.

   — Ki festette?

   — Ricsi volt itt látogatóban tavaly ősszel a szüleinél. Tudod, nem szeretik a faluban, mert tanult, többre vitte, mint a társai.

   Isten tudja miért, de Editnek eszébe jutott az autó, az a pótkocsis, fémgyűjtő.

 

~ Vége ~

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"