Sonkoly Éva : Emlékezés régi időkre

– Vigyázz magadra fiam! – *

    – Vigyázz magadra fiam! –

 

Tamás napok óta mozdulatlanul feküdt. Csukott szemhéja mögött képeket látott. Sebláza aludni sem hagyta.

— Előre honvédek! — hallotta élesen, s ő kapaszkodott a létrán, fel a budai várfalra. Aztán sötétbe borult minden.

Este késő volt az utcák elsötétültek, az a pár lámpás nem sok fényt adott. Az alacsony, sovány szabó lassan nyitott ajtót az orvosnak, óvatosan körülnézett mielőtt beengedte. Régi kopott falú pesti bérházban lakott feleségével és két fiával. Az orvos zaklatott volt, sietett.

— Meg sem nézi a fiamat? — kérdezte az aggódó apa.

— Nézze Tóth úr, én mindent megtettem, amit lehetett. Sebet tisztítottam, az utolsó lázcsillapítómat is elhoztam — mély kabátzsebéből kis apróságot vett elő —, de a golyót nem tudom kivenni — gondolkodott. — Kórházba kellene vinni, de olyan súlyos az állapota, hogy nem élné túl a szállítást… ezek az utak…

Az apa lehajtotta a fejét.

— Isten áldja meg ezért is! — és az orvosságra nézett.

A doktor toporgott még kicsit az ajtóban, mint akinek nehéz kimondani valamit. Felnézett a nedves mennyezetre, mint aki a foltokat vizsgálja.

— Tudja olyan sok a besúgó mostanában… nekem családom van. Szóval nem merek többé eljönni. Most is a gangon szembe jött az a nyurga fiatal fiú… nem magyarul beszélt valakihez a kis ablakon át.

— Ó tudom, ő ártalmatlan, Bécsből szökött még márciusban — legyintett a szabó. — Talán jobban fél, mint maga, doktor. Nehéz időket élünk, csak Isten segítsen rajtunk! — párásodott el az apa szeme.

Amikor elment az orvos halkan belépett a fiához. Tamás ágya végénél állt Gergő, a kisebbik fia. Nézte a testvérét.

— Szegénykém, pihenj kicsit! — simogatta meg Gergő fejét. – Édesanyád is jön nemsokára. Úgysem értesz te ebből semmit… — suttogta maga elé, s megigazította Tamás fejpárnáját. Friss vizet hozott kavargatta benne a lázcsillapító port.

Gergő leült a konyhaasztal mellé, nézte a petróleumlámpa fényét és emlékezett, arra a napra, amikor lassan ébredezett szegényes lakásuk kis szobájában. Tavasz volt ugyan, de olyan változékony, borongós nap. Azon a napon nem kellett iskolába mennie. Beteges volt, soványka, sokat köhögött az utóbbi időben.

Este későn aludt el, szerette hallgatni a felnőttek beszélgetését. Résnyire nyitotta kis szobájának ajtaját. A keskeny beszűrődő fénycsík mellett hallotta bátyja fojtott hangját, aki Landerer nyomdájában dolgozott.

— Papírt áztattunk — mondta —, sok papír kell holnapra. Valami készül. Landerer úr izgatottan járt fel-alá egész nap. Híreket kapott. Mindenkit ismer, összeköttetései Bécsig érnek. — Itt suttogóra fogta a hangját, Gergő nem hallotta a többit.

— Vigyázz magadra fiam! — szólt az édesapja és lassan becsukta a szoba ajtaját. Ő álomba merült.

— Sokat alhattam — gondolta reggel nyújtózva, mert olyan pihenten ébredt. Gyorsan megmosta az arcát. Evett pár falatot, aztán kopott kabátjában észrevétlen kisurrant a lakásból.

Hűvös, márciusi szél fogadta az utcán. A sarkon befordulva összehúzta a kabátját, gallérját is felhajtotta. Havas esőt kavart a szél.

A Pilvax Kávéház elé ért ahonnan kisebb csoport fiatal férfi lépett ki. Közöttük egy alacsony, sötét hajú, kezében papírlap. Zajongtak, csaknem egyszerre beszéltek.

— Sajtószabadság! — ütötte meg a fülét a szó. Testvérére gondolt… a nyomdára.

Kíváncsian indult utánuk. Az egyetemnél megálltak. Nagyon figyelt. Orvostanhallgatókat látott. Egy férfi olvasni kezdett: Mit kíván a magyar nemzet…Tizenkét pont…

— Jókai, látod? — mutatott arra felé egy fiú. — Ő az író!

— Legyen béke, szabadság és egyetértés!

— Milyen jó lenne… — suttogta maga elé akkor. Aztán mondatok sora, amit nem értett.

— Egyenlőség, szabadság, testvériség! — harsogott mindenfelé. A tavaszi szél messze vitte a hangokat.

Az alacsony férfi következett, akinek már addigra az arca is kipirult:

“Talpra magyar…”

Mondta lelkesen, hosszan. Észre sem vette, hogy a végén már ő is a többiekkel mondja:

“Esküszünk…”

 

Ment, amerre a sok ember. Az Egyetem téren már annyian voltak, hogy szinte elveszett a tömegben. Egyszerre ott álltak Landerer nyomdája előtt. Ő ismert egy hátsó bejáratot, ahol beosont. A testvérét, Tamást kereste, aki akkor már sietve dolgozott.

A kipirult arcú, hevesen gesztikuláló fiatal férfi — Petőfi Sándor, tudta meg később — szavalta neki a Nemzeti dal utolsó versszakát, mert már nem volt írott példánya. Bátyja betűnként szedte sorba a hallottakat.

Mikor kilépett a nyomdából, hallotta a sokaságból, hogy a fiatalok Bajza Józsefhez készülnek, hogy estére megrendeljék a Nemzeti Színházba a Bánk bán előadását.

 

Sodródott a tömeggel, nézelődött. A Nemzeti Múzeumba mentek. Oda nem jutott be, csak hallotta, hogy jó helyre került a Tizenkét pont és a Nemzeti dal. A szavakat nem nagyon értette, de érezte, hogy valami nagyszerű dolog történik. A Múzeum mellett rengeteg ember gyűlt össze a vásár miatt. Döbbenten látta, hogy az egyik asztalra felugrott Vajda János költő.

— “Fel Budára: utánam!” — kiáltotta. Táncsicsért indultak. Nem ment velük. Félt, hogy valami baj éri a hajóhídon, annyian voltak, ő pedig olyan kicsi.

Hazament pihenni, de este kiszökött a lakásból, meg sem állt a Nemzeti Színházig. Nehezen jutott be.

Jókait már felismerte, amikor a függöny elé állt a színpadon, szíve felett egy kokárdával: piros, fehér, zöld, sárga, kék színekkel hirdette a magyar és erdélyi uniót. Azt suttogták Laborfalvi Rózától, a híres színésznőtől kapta.

Szinte mozdulatlanul, csendben nézte az előadást. Valóságos csoda volt ez neki, aki még soha nem volt színházban. Értette is, nem is, de egy alkalommal erősebben dobogott a szíve. Tiborc olyan volt, mint nagypapája, aki néha ellátogatott hozzájuk faluról és mindig panaszkodott a szegénységről, az idegenekről. Ezt megértette:

 

“És aki száz meg százezreket rabol,

Bírája lészen annak, akit a

Szükség garast rabolni kényszerít.”

 

Arcán már lázrózsa égett… Érezte, hogy valami elkezdődött, valami más lesz ezután… felhőtlen boldogság töltötte el.

És most Tamás meg fog halni. Hallotta, látja.

Összeszorult kis ökle, s ismételte magában:

“A magyarok Istenére…”

 

           
Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"