Hevesi Éva : A játék vége

 

 

 

Kálmi, a huszonhét éves, gyorsbeszédű postai kézbesítő megszeppenve állt főnöke előtt. A harmincas, halk szavú postavezető intett neki, hogy üljön le. A langaléta fiatalember a főnök íróasztalával szemközti székre huppant. Megpróbált lezsernek látszani még most is, de kis híján elfutott, akkora szorongás volt benne.  Gombócot érzett a torkában, zakatolt a szíve. A vezető befőzött egy lapot az írógépbe. Nagy lendülettel leírta: Jegyzőkönyv, azután az ilyenkor szokásos adatokat, és fogalma sem volt, tovább mit írjon. Kálmi kerülte a tekintetét, zavartan az írógépet bámulta.

A fiatal postás szakmát sem tanult, tizenöt éves kora óta ott dolgozott a kisvárosi hivatalban. Kezdetben kerékpárral táviratokat hordott ki, azután alkalmanként beosztották valamelyik kézbesítőt helyettesíteni.  Talpraesetten és gyorsan dolgozott. Tanfolyamra küldték. Alighogy levizsgázott, váltó kézbesítő lett, mindig az éppen beteg vagy szabadságon lévő kollégáját helyettesítette. Gyakorlatilag ismerte a település minden lakóját. Mindenkiről tudott mindent. Bár munkatársai tisztában voltak vele, hogy a történeteket szereti kiszínezni, mégis szívesen hallgatták „szenzációs” beszámolóit. Lassan olyan képet alakított ki magáról, hogy ő mindent tud, mindenben járatos, mindenki a haverja. Persze néhányan azt gondolták, na megint henceg a kis hebrencs, és elnézően mosolyogtak Kálmi valószínűtlen meséin, vagy egyszerűen legyintettek rá egyet.  Hasonló korú cimborái szép sorban családot alapítottak, a gyerekkori barátok apránként elmaradoztak mellőle. Erre erőltetett humorral, heherészve mondogatta, hogy rengeteg lány udvarol neki, de egyelőre esze ágában sincs megnősülni. Pedig valójában eléggé magányos volt.

Szakmai előmenetele szépen ívelt fölfelé, rövid idő múlva bekerült egy állandó körzetbe. A kézbesítői „ranglétrán” ez a legmagasabb fokozat. A fizetése is emelkedett, meg jó kis borravaló ütötte a markát minden hónapban, mert az emberek hamarabb odaadták azt a pár forintot az „állandó” postásuknak, mint a helyettesítőnek. Elégedett volt vele mindenki, soha nem érkezett panasz a munkájával, vagy a magatartásával kapcsolatban. Ez még önteltebbé tette.

A szüleinél lakott, s otthon a rokonság körében is elhintette, hogy ő a legjobb postás a városban (ez persze erős túlzás volt), emiatt rengeteg a munkája, azért jár haza olyan későn. Apja, anyja egyszerű gazdálkodók voltak, de rendezett körülmények között éltek. Kálmi a fizetését odaadta az anyjának, aki berakta a bankba a fia nevére, hogyha megnősül, legyen egy kis tőke a kezében.

A fiatalember, miután végzett a kézbesítéssel, gyakran betért valamelyik kocsmába. Suttogták is egyesek, hogy rendszeresen iszik, de munkaidőben mindig józan volt, és reggel sem késett el soha. Hogy mivel tölti a szabadidejét, senkinek semmi köze hozzá – mondták mások. Igazság szerint elég sokat ivott. Később játszani kezdett. Eleinte csak alkalmanként. Próbaképpen. A félkarú rabló nyelte a pénz. Néha nyert is, de mindig sokkal kevesebbet, mint amennyit veszített. Nem baj, telik a borravalóból, biggyesztgette a száját magabiztosan. Hamarosan teljesen elhatalmasodott rajta a játékszenvedély, alig várta, a munkaidő végét, loholt a kocsmába. Az ital már nem is volt annyira fontos, inkább a játék okozta izgalom hiányzott nagyon, a feszültség (a megemelkedett adrenalin szint), amely újabb és újabb pénzösszegek elvesztését eredményezte. Egy idő után már sajnos kevésnek bizonyult a borravaló. Otthon szégyellt kérni, a kölcsön sem jöhetett szóba, mert elképzelhetetlennek tűnt azzal odaállítani bármelyik ismerőséhez, hogy ő, a menő megszorult, kellene pár ezer forint.

S akkor megtörtént. Alákanyarintott egy utalványt, a pénzt elsikkasztotta. Nagyon alaposan ismerte a címzett aláírását, egészen kitűnően sikerült utánoznia. Senki nem vette észre. Tudta, ha keresik a pénzt, először nála érdeklődnek majd, nem mennek mindjárt be a postára, így aztán nyugodt volt. Mikor rákérdeztek, gyorsan aláíratott egy papírt, odaadta a pénzt, s előállt valami mesével (ebben profi volt), hogy miért késett most a kifizetés. De akkor meg másik utalványt kellett aláhamisítani, hogy aznap megint egyezzen a kasszája. Így ment ez heteken át, már több mint százezer forintra rúgott a „kintlévősége”. Minden nap azzal a reménnyel lépett be a kocsma ajtaján újabb és újabb ezresekkel a zsebében, hogy most biztosan visszanyeri a hiányzó összeget, és véglegesen rendezi az önkényesen kölcsönvett tartozásokat. Egyszer azonban valaki mégiscsak reklamált a postán. Amikor ott utánanéztek, nyomban kiderült, hogy az utalványon az aláírást hamisították.

A vezető nem akart hinni a szemének, képtelen volt megérteni, hogy éppen Kálmán…

… és most ott ült vele szemben, lesütött szemmel, falfehéren, megnyúlt arccal, s kis híján elbőgte magát. A főnök majdnem megsajnálta. Gyorsan átgondolta, milyen megoldások jöhetnek szóba, de a lehetőségek semmi jót nem ígértek. Nagyot sóhajtott, és gépelni kezdett. Szavanként kellett kihúznia a válaszokat a máskor folyton fecsegő kézbesítőből, aki töredelmesen bevallott mindent.

– Az ügyet felterjesztem az igazgatóságra, további intézkedésig távirat-kézbesítőként dolgozhat, pénzt nem kezelhet – közölte döntését határozott hangon a vezető, s ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

 Másnap Kálmi megállás nélkül hordta a táviratokat, mint a kezdők. Micsoda fullajtár munka ez, gondolta. Az ismerősöknek, akikkel találkozott, összevissza füllentgetett, hogy miért nem a megszokott körzetében van, s miért „táviratozik” megint. A szüleinek nem mert szólni. Pedig tudta, hogy pár napon belül igazgatósági  vizsgálat lesz, és valószínűleg fegyelmivel kirúgják. Jó lett volna, ha kiöntheti a lelkét valamelyik munkatársának, de senki nem kérdezte, hogyan történt, miért történt.  Ment mindenki a maga dolgára. Kálmi most nem adomázott, nem hangoskodott, komoran, lehajtott fejjel járt-kelt. 

Harmadnap délelőtt gondosan leszámolt a reggel átvett küldeményekkel. Jó tizenöt perc múlva keresték, mert sürgős kézbesítenivaló akadt. A férfi-mosdó belülről be volt zárva, a kopogtatásra senki nem válaszolt. A vezető utasítására betörték az ajtót.

Kálmi teste élettelenül himbálódzott a WC-kagyló fölött. A fűtéscsőre akasztotta fel magát.

 

Legutóbb szerkesztette - Hevesi Éva
Szerző Hevesi Éva 34 Írás
"Hajszolom a tudást, de ő a gyorsabb." :)