Homlokod hegycsúcsán kapaszkodom,
lefelé húznak lélekörvények.
Onnan lépek írisz-topánban
– pille játék kötényruhám –
egy olyan éjbe, mit nefelejccsel
szórtak tele tündérleányok.
Égbe fel tekinteted kapuján!
Ha fürdeni vágyik a lelkem,
rám ragyognak sugarai e tájnak,
örök-létemet is e két tóban rejted:
mint újjászült megsemmisülés kisül
tenger-szemedben kis életem…
Bár érezném kezed érintését,
nem tehetem, hát megértem ezt.
Milyen is az,
mikor két ujjbegy összeérve,
a világgömböt kocka módra pörgeti az égre,
és sejtenként szippant be e mágnes-agy:
az univerzum?
Áramának milliárdja belehúz
egy fekete lyukba, ez lenne új honunk,
csak érzések vannak, nincs már gondolat.
Marad a tér, az idő sehol!
Létünk sorstalan.
Vörös Óriás, Te isten arcú Mester!
Női mivoltom lett fénnyé
tükör-szobádban:
megpillantám magammagam!
Legutóbbi módosítás: 2011.02.13. @ 22:05 :: Marthi Anna