– Üdvözlöm szomszéd úr, de rég nem láttam!
– Á dehogy, csak nem volt világítás reggel a lépcsőházban tudja.
– Bocs az lehet. Na várjon, odébb húzodok egy kicsit, hogy fel tudjon menni a lépcsőn.
– Nagyon kedves! Mióta is ismerjük egymást?
– Én tíz éve lakom itt.
– Akkor legalább annyi ideje, hiszen én akkor már kopott fogú, széllel bélelt vén gebe voltam. Lassan, nem is emlékszem mióta lakom itt.
– Ne búsuljon, még az uborka sem teszi azt, mikor szontyolodott töknek képzeli magát, még rosszabb esetben dinnyének.
– És maga minek képzeli magát?
– Tudja legszívesebben szabadon szárnyaló, csipkés szárnyú bohócsügérnek.
– Mindig is szerettem magával beszélgetni. Olyan, hajat veresítő, apró szemcsés, kicsit túlsült gondolatai vannak, hogy nem tudnék odébb állni. Egy koszos disznó magához képest kerekes sakkfigura.
– Az lehet. Jönnek, mennek itt az emberek, olyan forgalom van. Mindenki köszön mindenkinek, mindenkivel beszélgetek, de legjobban magával szeretek én is. Na lébucoljon fel, fáradt lehet már.
– Majd jövünk a fiúkkal ultizni.
– Azt jól teszik, nagyon unatkozom itt. Úgy érzem magam, mint egy rozsdás revolver forgótárjába rakott, egyetlen töltény. A baj, hogy senki nem pörgeti már, csak csücsülök itt magamnak.
Aztán nyílt a lépcsőház ajtaja és belépett egy újabb szomszéd.
– Szevasztok srácok! Mizujs, mizujs? Hogy ityeg a fityeg?
– Nálam minden a régi – mondta az ülő.
– Most jövök a munkából – válaszolt Vili.
– Vilikém, ráérnél két óra múlva? Bútort hozunk, a régit levisszük a kukába, az újat meg fel. A te bivalyerőd nélkül nehezen boldogulnánk.
– Elhiszem pajtás, hívjál még két, három szomszédot! Repítjük, mint a kapucnis űrhajós a kókuszdiókat. Seperc alatt felsicceljük.
– Te Vili, jut eszembe, a szomszéd urat el kellene távolítani.
– Á igen! Tényleg, miért is van maga tíz éve idebilincselve a korláthoz?
– Már nem emlékszem, Tudja, kidagasztotta magát a memóriámból, mint egy jól megkelt cipó és az emléke is törött köröm lett, mint a TV macié.
– Nézze, délután hozunk szerszámokat és eltávolítjuk a bilincseit, aztán mehet Isten hírével.
– Ne szúrjanak ki velem srácok! Így legalább van hol laknom.
– Mondja, maga illegálisan tartózkodik itt tíz esztendeje? – kérdezte tőle Vili.
– Csak nem gondolja, hogy magamat bilincseltem ide! Milyen érdekes, mostanáig senkit nem érdekelt.
– Semmi gond. Az ilyenektől kell megvédeni a társadalmat. Józsikám, add ide a telefonodat, az enyémnek lemerült az aksija. Beszólok a bátyámnak az örsre, hogy vigyék a bűnözőt a maga helyére.
– Srácok, valamikor valaki mocsokul idebilincselt engem, már nagyon sok éve. Azt sem tudom, hogyan tengődtem át ugyanabban a szerkóban, evés, ivás nélkül. Valami -a növények fotoszintéziséhez hasonló-, beton radiációszintézist fejleszthettem ki, vagy mi. Ha most elvisztek, oda a biztonságom. Nem akarok csöves lenni!
– Hallod már Józsikám! A csöves azt mondja, nem akar csöves lenni. Na ide figyelj pajtás! Nem leszel csöves, úgy mész a dutyiba mint a pinty! Huszan lakunk itt, mind a huszan vádat emelünk ellened!
– Tíz évig senkinek nem szúrtam szemet, miért épp most?
– Na má! Akadályozod a forgalmat kisapám és foglalod a lépcsőt, önkényesen terpeszkedsz itt a bilincseddel, akár a napraforgó a réten. Lesz most lakásod egy darabig.
– Alkut ajánlok. Szereljék le a méregdrága riasztórendszert, leszek én ennek a lépcsőháznak a riasztója 24 órás műszakban. Áll az alku?
– Most az egyszer, mert vajszívünk van. Különben sincs olyan szerszámom, amivel a bilincset el tudnánk távolítani. De ugass jó hangosan, ha betörőt látsz és a neved a mai naptól kezdve Heki. Áll az alku?
– Ultizni jönnek?
– Hekikém ül, kutyával nem ultizunk!
– Kár. Akkor, ezután –esténként- számolni fogom a csendben idehullámzó, tanganyikai lépcsőfokok csörrenésének doboló ritmusát.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.11. @ 12:54 :: Boér Péter Pál
