A kép
(Munkácsy: Ecce Homo)
Ahogy itt állok a terem közepén és nézem ezt a képet, hirtelen magával ragad, mint az örvény, húz vissza, emlékeim színes világába. Most is úgy megdöbbent, felkavar, mint amikor először láttam.
– Csak messziről szabad nézni – hallom az édesanyám hangját valahonnan a távoli múltból.
Állok hát itt középen, hagyom, hogy átjárjon a lüktetése, a fájdalma, a hite.
– Nézd, ott a szélén az a kaftános ember, az maga a festő. Ez a másik pedig minta, a képen látható 72 alakból 50-hez.
Nézem, és megmozdulnak az alakok, hallom, ahogy a kiabálásba belevész Mária sikolya. Feldereng egy régi novella, mely megfogalmazta az isteni akaratot: „S az összegyűltek mindegyike egyenként kiáltotta: JÉZUST mentsd meg!” Mégis az égig egybeforró hangok már úgy hangzottak: BARABBÁST!
– Látod, ott lent ül egy kutya. Megleled-e a másik állatot? – súgja a hang ismét. Persze, most már tudom, de akkor, 10 évesen sokáig kerestem a lovat, melynek csak a füle látszik, és egy katona ül rajta.
– Sajnos, sötétedik. Akkoriban kátrány alapú festéket használtak. Egyelőre nem tudják, hogyan lehetne megmenteni.
Jézus arcán fájdalom és fohász. Ő nem is akarta, hogy megmentsék.
Lassan visszatérek a jelenbe: megtisztulva, felszabadult lélekkel indulok tovább.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.08. @ 15:00 :: P. Borbély Katalin
