Brifkovics Bertholdka már gyermekkorában is nagyon buta volt. Gyermekkori butaságáról nem elsősorban, és kizárólagosan csak ő, és csakis ö tehetett egyedül, e butaság kialakulásában, és annak továbbfejlesztésében felettébb tevékeny, mondhatni kiemelt szerepet játszott Bertholdka apja, Brifkovics Béla tetováló mester. Brifkovics Béla ezt azzal magyarázta, hogy rendkívüli erőfeszítései mellett — mely erőfeszítések a család eltartására irányultak — nincs, nem is lehet ideje a gyermek nevelésére, azért van az utca, hogy nevelje fel az ő gyerekét is, mint tette azt annyi más jóravaló, hasznos polgárral már az idők során. További magyarázatként szolgálhatott az a tény, hogy Bertholdka édesanyja — gyermeke születése után nem sokkal — olajra lépett a helyi patkoló kováccsal, s meg sem álltak Texasig, így Brifkovics Béla gyermekét egyedül nevelő, többszörösen hátrányos helyzetű szülőként próbált helytállni az élet viharaiban.
Brifkovics Béla tetováló mester nem igazán tanult szakmáját a nyolcvanas évek legvégéig a legnagyobb illegalitásban űzte. A nyolcvanas évek legvégéig kis hazánkban nem is nagyon volt divatja a tetoválásnak (hogy miért, azt most itt ne feszegessük), ennek ellenére Brifkovics Béla illegális és önkiképzett tetováló mester elég jól megélt nem túl magas fokon, s nem túl igényes körülmények között űzött szakmájából. Már ebben az időben is szabott árai voltak, egy hárombetűs remeket (pl. ÜSS) bárki öklére rápingált kétszáz forintért, egy SZERETLEK MACA vallomás ennél kicsit drágább volt, igaz, nem sokkal, mert a delikvens karján sokkal több gyulladásos seb sokkal nagyobb kockázattal járt Brifkovics részére is, mint az első, egyszerűbb változat. Hébe-korba pedig jelentkezett egy-egy vállalkozó kedvű macsó, akinek szíve fölé remekbeszabott pucér női alakot tudott varázsolni, baj akkor volt, amikor a páciens alávésette, hogy mondjuk BÖZSI. Ha Bözsi, az örök szerelem megszemélyesítője két hét múlva lelépett egy pénzbeszedővel, akkor következett Lujza, aki nem biztos, hogy felhőtlen boldogságban csókolta a BÖZSI feliratot. Ezért azonban Brifkovics Béla már nem vállalhatott semminemű felelősséget.
A kilencvenes évek elejétől aztán Brifkovics Béla a fogalmak teljes szabadságában foglalkozhatott kiváló mesterségével, a kutya nem kérdezte tőle, van-e valamilyen végzettsége, netán vizsgája a szakma műveléséhez. Kiadták az engedélyt, a derék Brifkovics papa (gyermeke érdekeit mindvégig szem előtt tartva) azzal, hogy kihelyezett néhány lavórt és vödröt, máris átalakított egy fáskamrát tetováló műhelynek, és várta a kuncsaftokat. A nyomaték kedvéért kitett még két vödör mellé egy üveg kromofágot is, ez utóbbiról fogalma sem volt, hogy minek, de volt otthon, és jó lehet még valamire. A kuncsaftok azonban nem tolongtak a műhelyajtó előtt, mert bár Béla olcsón dolgozott volna, az mindenképpen nagy hátrányt jelentett, hogy nem volt, akin dolgozhatott volna. A magukat a legelképzelhetetlenebb helyeken tetováltatni szándékozó emberek ugyanis inkább elmentek egy jobban felszerelt műhelybe, Brifkovics Béla pedig a kuncsaftok hiánya, és az iparűzésre vonatkozó szabályok időközbeni igencsak erőteljes szigorodása miatt hamarosan visszaadta az ipart, azóta is jól megérdemelt szociális segélyen tengődik. (Ezt elég rendszeresen ki tudja egészíteni szerencsére némi hamiskártyázással.)
Mindebből látható, hogy Brifkovics Bertholdkának nem lehetett felhőtlen a gyermekkora, őt nemző szülőatyja anyagi körülményeire való tekintettel. Csoda-e, ha Bertholdka még tizenöt éves korában is a kétszer kettőt papíron is ötnek szorozza ki?
A gyermek tizenhat éves korára kijárta az első hat osztályt, aztán úgy gondolta, ezzel kinőtt a Bertholdka-korból, ő ettől kezdve Brifkovics Berthold, csak így, egyszerűen, ka nélkül. Ettől azonban nem lett több pénze, de nem lett neki több esze sem. Esze csak arra volt elég, hogy néhány hét alatt rájöjjön, ész nélkül nem lehet megélni, ezért, amikor apja azt kérdezte tőle egy szép napon, hogy mi akar lenni az ő fia, ha nagy lesz, Berthold azt felelte: — Észművész. Ezen ő maga is elcsodálkozott kicsit, mert fogalma nem volt, hogy ez a kifejezés honnan jutott kevéske eszébe, apja pedig annyira megdöbbent a válaszon, és annyira a hatása alá került, hogy azon az esten annyit veszített kártyán, mint amennyit máskor egy hét alatt nyerni szokott.
Esze gyarapítása érdekében Berthold iskola helyett a kocsmába kezdett járni, azt hamar kitanulta, hogy a kocsma az élet legjobb iskolája. Pénze onnan volt, hogy elhelyezte magát négyórás állásban apja régen megszőnt tetováló szalonjában, az ezért járó munkabért pedig rendszeresen legombolta Brifkovics Béla — mint említettem, nem teljesen egyenes úton szerzett – kártyanyereményeiből. A kocsmában mindenekelőtt néhány lepukkant művésszel ismerkedett meg, akiktől hamar megtanulta, hogy bizonyos Liszt Ferenc nem molnárlegény volt a szomszéd faluban, aki őrlés közben elfütyölte párszor a Magyar Rapszódiák című népdalt, hanem azt ő maga írta. Ettől azonban továbbra sem lett gazdag ember, emiatt újabban a tönkrement üzletemberek felé kezdett orientálódni. Szép lassan megtudta tőlük tönkremenetelük okát, s annyi esze már volt, hogy hamar kiszűrje, hol is hibáztak ezek az üzletemberek. E tapasztalatok birtokában egy napon cigarettacsempészettel kezdett el foglalkozni, egyelőre csak kicsiben, de az üzlet igen jól jövedelmezőnek bizonyult. Néhány hét alatt saját emberei voltak, akiknek elmondta, hol és kik a beépített emberek, akik bizonyos juttatásokért vámvizsgálat helyett madárfüttyöt képesek hallgatni, vagy a darumadarak csodálatos repülési alakzatát figyelni, így az áru akadálytalanul jut át mindenféle határon.
Alig telt el pár év, és Brifkovics Berthold a környék legismertebb, és egyben leggazdagabb üzletembere lett. Emeletes házat építtetett, sportkocsija volt és terepjárója, tagja a helyi vadásztársaságnak, és golfozni járt hétvégeken a helyi adóhivatal elnökével, valamint a saját adótanácsadójával. Márkás (Armani) öltönyökben járt, márkás (Pierre Cardin) ingeket viselt, selyem nyakkendővel. Egyesek tudni vélték, mások csak sejtették, hogy Berthold földjein érdekes, mi több, rendkívül értékes zöldségeket is termel, ám senki nem tudta, hol vannak ezek a földek, s jobbnak látták, ha nem is járnak utána.
Ám minden művészetbe becsúszhat egyszer egy apró hiba. A zenész is foghat egyszer fals hangot, a festőnek is megcsúszhat egyszer a keze, így az észművész Brifkovics Berthold is elkövetett egyetlen, de annál nagyobb hibát. Számításaiból ugyanis teljesen kihagyta azt, hogy a helyi főrendőr nyugdíjba menetele után nem kereste meg a helyére kinevezett főrendőrt. Az új seprű pedig jól sepert…
Brifkovics Berthold ma — és még várhatóan két számjeggyel jelölhető esztendeig — egy háromszemélyes zárkában várja a szabadulása boldogságos pillanatát. Vele van a helyi adóhivatal volt elnöke, valamint a tisztségében átmenetileg nem üzemelő adótanácsadója is. ők egy kicsivel hamarabb szabadulnak, így elegendő idejük lesz arra, hogy Berthold visszatérését kellő módon előkészítsék.
Brifkovics Berthold pedig egy szikrát nincs kétségbeesve. Napi sétái során találkozhat olyan professzionista észművészekkel, akiktől minden apró csínját kitanulhatja e művészeti ágnak, és ha majd mozgásában nem korlátozzák őt holmi törvények, akkor hiba nélkül fogja előadni élete művészetét.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.04. @ 10:09 :: Nagyajtai Kovács Zsolt