Vagyunk, hiszen voltunk is régen.
De nem tudom, leszünk-e még holnap?
Vadász a sztyeppén, sólyom az égen,
– Elhagyott vessző, kihullott tollak.
Mert megtépdesték a szent jelképet,
S hazudtak nekünk, újakat helyette,
Ki tudja már, milyen a volt-dicső élet,
Ki reptet majd turult, ahogy sok ősünk tette?
Ki ad majd erőt az elgyengült embernek?
Hátha lesznek páran, s nem felejtik el.
Elveszett hitükért egyszer szót emelnek,
Talán életre kelthetik, mit ma temetni kell.
Temetni bizony, közönyös feledésbe
Azt, akik voltunk: gerinccel, szabadok.
Rejtse el büszkeségünk, nyelje a föld mélye,
S fölé a por: hazugságtól mentes Magyarok.
Vagyunk, mert szűnni nem lehet szótlanul!
Kapaszkodunk még a jelen szennyébe…
De mikor minden szó porba hull,
Vajon él-e még a magyarok emléke?
2008. 08. 20.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.04. @ 18:56 :: Kéri Dorina Beáta