Még pirkadat se: kevéssel múlt
hajnali öt, az alvás mára kútba d?lt,
fölöltözöm, és a parkba – padunkhoz –
sétálok le.
Most csak ketten vannak itt velem,
egy fél unikum, meg az Isten:
te nem.
Vagy csak az unikum, talán Isten sem:
hisz úgy nem látható, kérdésre nem felel,
miként te.
Tudom, Uram, tudom – nem volt oly
régen -, hogy ugyan erre a padra hívtalak
téged,
és azt ígértem, hogy semmit sem kérek:
az akkor volt. Most szépen kérlek,
hallgass meg engem, figyelj rám:
kérlek!
Ám el?bb hadd beszélek vele!
Drága, szép kedvesem: e hajnali órán,
ebben a kulimászos félszürkeségben,
szívedre tenném a szívem meg a fülem.
És álmélkodnék újra, hogy hallgathatom,
ahogy dobban és lüktet benned az élet.
És csuklódra is tenném fülem: mert ott
is fut, száguld, szalad benned a léted.
Aztán gyorsan, sietve húznám
fülemet vissza: miel?tt észbe vehetnéd,
hogy énem most olvad fel benned.
Be suttognám szívesen: „Lalagé, Lalagé!
Virágszép Nikoletta! Jó reggelt kedves,
életem álma.” A hajnal oly csöndes,
és halkan munkálkodó, mint jómagam
mostanában. Mint elcsitult vágyam.
Elnézem h?lt ágyam, benne éjféli
álmom. És nevetésed muzsikáját hallom,
és nagy hittel vallom: a nekem szánt
maradék id?ben, minden így maradjon!
Ám csak a magány perceit
számlálom:
számlálhatatlan veszteségem,
világpusztulásnyit.
Drága, szép kedvesem, ezen a hajnali órán,
e kulimászos félszürkeségben,
szívedre tenném a szívem meg a fülem,
és elhallgatnám, ahogy dobban
és fut benned az élet.
Csakhogy: már megint lekéstem.
Szép kép van az égen; megmutathatnám
néked, ha nem tudnám, mennyire unod
ömlengésem és szóvándor létem.
Uram! Még itt vagy? Az unikum elfogyott.
Uram, már érted a helyzetem? látod?
Uram, akkor most tiéd a hatalom:
te jössz!
Legutóbbi módosítás: 2009.04.23. @ 07:43 :: Kavyamitra Maróti György