Talán teljesen véletlenül kerültem egy árnyas fenyveserdő közepébe. Nem tudtam felidézni azt sem, mikor, és hogyan léptem be a fenyők által védett völgybe. Nem volt azonban mindez érdekes ezen a forró nyári napon. Annál inkább az árnyas, hűs környezet. Még így is nagyon melegem volt. Tudom, azt mondják, általában a hideg ellen lehet jobban védekezni. Én azonban annyira szeretem a nyarat, hogy inkább nem osztom az efféle véleményeket. Talán még maradt valami a gyermekkoromban belém rögzült babonásságból, de attól is tartottam, ha most feladnám magamban a meleggel kapcsolatos rokonszenvemet, pusztán amiatt, mert többek szerint könnyebb a hideg ellen védekezni, hát, mit mondjak? Azt hiszem, csalódnék magamban. Megjegyzem – annak ellenére, hogy tudom, senkinek nincs köze hozzá -, mégis eltérek az általános nézettől, jobban szeretek a meleggel szemközt kerülni. Ilyenkor biztosan nem kell fáznom, ezt már megfigyeltem néhányszor.
Beléptem az árnyas, hűs völgybe. Valamit enyhült a forróság. A völgyben egy csodálatos, kristálytiszta vizű patak csörgedezett. Talán délidő lehetett, ám ez tagadhatatlanul egybeesett most a csörgedezés idejével is, mint ahogy már említettem is. Kényelmesen elhelyezkedve a patak partján, vártam a további enyhülésemet. A patakban tarajos gőték úszkáltak. Nem azok a fajták, amelyek nem bírják a vizet, mert jól láthatóan időnként alámerültek a vízben, és elég sok idő múltával bukkantak csak fel a felszínen. Emlékszem gyermekkorom első gőtéjére, melyet egy forintért tudtam megvásárolni. Sajnos, hiába próbáltam alkudni az árából, a nálam idősebb, felső tagozatostól megtudtam, hogy igen nehéz elfogni ezeket a csodálatos állatokat, és így érthetően nem adhatja olcsóbban. Abban az időben az egy forintért két gombóc fagylaltot is adtak, ám később, az évek múlásával fejlődtek a fagylaltárusok is, mert mindenféle tanfolyamokon megtanulták a fagylalt árusításának csínját, majd később a bínját is.
Nos, abban az időben voltam először gőte – mégpedig tarajos gőte – tulajdonosa. Nem volt rossz érzés, jobb volt, mint ez a hőség, amibe csöppentem, a forró nyárnak ezen a napján. Továbbra sem bánom azonban, megbánásnak semmi jelét nem adtam. Ekkor azonban váratlanul arra a belátásra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább, már ami a meleget illeti. Közben a gőték kellemesen lubickoltak a vízben. Csodálattal figyeltem ténykedésüket. Nem úgy viselkedtek, mint annak idején az első és vásárolt gőtém. Az a múltbéli gőte valami mutáns lehetett, mert annak ellenére, hogy mindent úgy tettem vele, ahogy az őt nekem eladó felsős iskolatársam tanácsolta, reggelre mégis elpusztult. Igen elszomorodtam akkor, látva a felpuffadt testet. Pedig szerintem – erre ma is esküdni mernék – minden a legnagyobb rendben volt: mielőtt álomra hajtottam volna a fejemet, megnéztem még, erre határozottan emlékszem, s azt láttam, hogy habár igen virgonc volt, fejét felfelé tartva úszkált.
Másnap a gőteárusító iskolatárs segítőkészen sietett elém, mikor beérkeztem az iskolába és egy újabb gőtét kínált megvételre. Érthető, gondoltam, hiszen a tegnapi elpusztult, szegény. Meg is vásároltam, volt még nálam éppen kettő forint. Azóta még nehezebbé és veszélyesebbé vált a beszerzés, mondta a gőtekereskedő. Nem volt tehát más választásom, pedig tudtam, e miatt a hét többi napjaira már nem jut fagylaltpénz. Azóta sem láttam a fiút, pedig kerestem. Szerettem volna venni egy gőtét. Sajnos a második sem élt tovább egy napnál. Néha látok az utcánkban hasonló árusokat, ugyanúgy beszélnek, akár ő. Hallom, ahogyan ugatnak a kutyák, autójának ismert tülkölésére. Már messziről felismerik. Nem értem, hogyan. Sajnos most kis időre el kell búcsúznom. Sietek, mielőtt még lekésnék a dologról, mert mondta a szomszédom is, érdemes vásárolni tőlük: csodaszereket árulnak, amivel még száz évnél is tovább lehet élni…
Legutóbbi módosítás: 2009.04.26. @ 19:27 :: Berta Gyula