P. Borbély Katalin : Munka után

Varrodai emlékeimről

 

 

 

 

Az őszi nap pirosló sugarai még egyszer beragyogtak a terembe, elnyújtva az árnyakat, majd lassan elvonultak. Ahogy hősünk ott feküdt az asztalon, zsibbadtságként tört rá a fáradtság. Ilyen kimerültnek még sohasem érezte magát. Olyan érzés volt, mintha ledarálták volna. Ajtócsapódást hallott, majd lábak lépkedtek, megint ajtó csapódott, aztán csend lett.

    Először csak kusza képek jelentek meg a lelkében, majd úgy duzzadt az egész egy történetté, mint ahogy egy folyó hömpölyög a tenger felé.

    Emlékezett rá, hogy milyen volt a polcon feküdni és várni, hogy megvegyék. Aztán jött az izgalom, amikor elindult az ismeretlenbe dolgozni. Nem tudta, hogy hová megy, és, hogy mit fog ott csinálni, de nagyon jó akart lenni.

    Aztán jött a munka: az elején élvezte, hogy nap mint nap más és más anyaggal találta magát szembe, a vakítóan fehér asztalon, s úgy szelte a bordák végtelen sorát, mint kés a vajat. Az emberi kéz felvette, letette, hol erősen szorította, hol csak apró mozdulatokkal irányította a fehér vonal mellett.

    Voltak kellemes színű anyagok, finom tapintásúak, vékonyak, mint a pókháló. Ezeket nagyon szerette. Az ember már kevésbé. Voltak fémesen csillogók, és vastagok, amelyekkel nehezen boldogult, de az emberrel közösen előbb-utóbb kitalálták, hogyan vegyék az újabb akadályt. A napok teltek a megszokott rendszerességgel, amikor kivilágosodott, jött az ember, és az újabb munka, amikor alkonyodni kezdett, letette és elment.

    A kezdeti lelkesedés monoton megszokássá szelídült, de a nap végén mindig azzal a tudattal pihent meg, hogy hasznos segítője volt az embernek. Volt, hogy elfáradt, és volt, hogy a csapszeg eltömődött szösszel, krétaporral, ilyenkor segítségért sikoltott, hogy vegyék már észre, milyen nehezen mozog. Az ember megtisztogatta, bekente finom műszerolajjal. Ilyenkor jóleső finom simogatás járta át és új erőt öntött belé a folytatáshoz.

    A többiektől hallott róla, hogy vannak olyan helyek, ahol mindig csak selymes puha anyagok vannak, de nem bánta. A munka az munka, amit el kell végezni.

    Aztán eljött a mai nap, ami igazán nehézre sikeredett. Az anyag iszonyúan vastag volt. Bár a vonalak és a bordák jól látszottak, sehogyan sem boldogult. “Ilyen lehet drótvágónak lenni” – gondolta, és nyögve indult egy újabb bordán felfelé. Az ember olyan erővel fogta, hogy az már fájt. Nem telt az idő, nem haladt a munka.

    Valahogyan túljutott az elsőn, a másodikon, és még egy pár darabon, de addigra mindene fájt. Nem tudta hogyan érték el az estét, de már éppen ideje volt, mert addigra olyan zsibbadtság öntötte el, hogy már az ember kezének erejét is alig érezte.

    Az olló lassan mély sötétségbe zuhant, közben arról álmodott, hogy holnap talán selyemben és bársonyban siklik majd.

 

Legutóbb szerkesztette - P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.