Reménytelen
araszoltam végig a temet? telet.
Tyúklépésben, de így is megcsúsztam,
s?t szét. Már alig mertem a jég-
tükör törtfény? szemébe nézni.
Hajnali szelekkel aranykort emleget
suttogásával, remeg évszaktalan
betontömbök fázós lelkei között
reménytelen ezeregyedik tavaszom.
Pedig nem éreztem, hol bukott át
az út a megállástalan lejtmenet
száguldó belassulásába, a napfényb?l
mikor lett sárgán villogó neon.
(Míg öleltem Aphroditém vak boldog
öleléssel, már az alvilág dalait
hallgattam, és ittam a téboly borát,
és végül édes nedveink magába szívta
a mindig életre szomjas id?.) Ki kellett
hullatni elvesz? szavaink fogunk kerítésén,
a soha vissza nem tér? igéket a csönd
feketén hallgató kútjába dobtuk mind.
Onnan visszhangzik a csalárd kikelet,
vérg?zös, fert?z? illatával hamis-
kártyás madárdalba zöldbe virágba
borulásával. Az emlékezés cinkelt
kockáit zörgeti a részleteket egyre
kitakaró koma, széttárt kabátja alatt
a felmutathatatlan perverz ágaskodása,
rügyek, fiókák, suhanás hazug reneszánsza.
***
Mégis szamár igazságom önként belevész
életillatába, magam kárán tanult szürke
bizonyságom felolvad a buja színorgiában,
és én magamfelejtett mosollyal hullok újra
és újra a reménybe.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.09. @ 08:44 :: Juhász M. Lajos
