Nagyapa és nagyanya — akinek tizenöt testvére volt — egy kicsi kis faluban, Ágón élt. Nekik kilenc gyermekük született, de csak hét érte meg a felnőtt kort. Édesanyám a legkisebb gyermekük volt. Akkor született, amikor legidősebb nővérének is gyereke született. Így az egyik báty gyakran vitte át nénjéhez szopni a kisbabát. Falun ez a módi gyakori volt.
Nagyapa, mint mesterember, mindenféle paraszti szerszámot készített, megjavított. A falu hozzá ment, ha új szerszám kellett a paraszti munkához, de akkor is, ha eltört a kocsi kereke, vagy csak új kutyaól kellett a ház mellé. Ügyes kezű ember lehetett, mert még a szomszédos falvakból is átjártak hozzá.
A tüdejével volt baj. Ezért is szerelték le az első világháborúban másfél év elteltével. Hazatérte után szinte háborús hősnek látta a falu népe. Pedig nem csinált ő semmi hőstettet. Egy csatában megsebesült, a kórházban véreset köhögött, de ezt már a tüdőbaja miatt. Ezért is engedték haza.
Otthon nagy lett az izgalom egy napon, mert nagyapám táviratot kapott. Német nyelven írták, ezért mindenki úgy gondolta, ez csak nagyon fontos lehet. Nagyapa elvitte a félkarú Lótos tanár úrhoz, mondja már meg, mit is írnak a táviratban. Lótos tanár úr nem tudott ugyan németül, de tudott valahol egy szótárat, így elvállalta a fordítást, estére visszarendelve nagyapámat. Este aztán azzal fogadta őt, hogy a távirat azt írja, menjen átvenni a császári ajándékot a szomszéd faluban működő postára. És ez a nagy hír pillanatok alatt kitudódott Ágón. Mindenkire átragadt az izgalom. Vajon mit kap a Lojzi?
Komolyan fontolóra vette nagyapa, hogy esetleg szekérrel kellene menni az ajándékért. Hátha egy szép anyadisznót kapott a császártól. Vagy tehenet! Esetleg két kis malacot? Vagy csak egy pár bakancsot? Végül úgy döntött, elég lesz egy taliga is, jókora nagy zsákkal. A tehenet akár haza is vezetheti.
Másnap hajnalban taligástul, zsákostul elindult a pusztamonostori vasútállomásra. Ott megkereste az állomásfőnököt, köszöntötte, s a táviratot mutatva mondta, az ajándékért jött. Az állomásfőnök bohókás ember lehetett, mert nagyapával kibontatta a zsák száját, szélesre táratta, majd belepottyantott egy bronz ferencjóska érmét, nagy-nagy nevetéssel. A távirat szövegében ugyanis nem az volt, hogy császári ajándék, hanem az, hogy császári kitüntetés. Bizony, Lótos tanár úr, akit egyébként az Isten áldjon meg, a Kaiser und König melletti szót jutalomnak fordította és nem kitüntetésnek.
Nagyapának a szája is tátva maradt, de aztán a zsák száját gondosan bekötötte, vállára kapta, és szó nélkül hazaindult a taligáját tolva. Otthon senki sem nevetett rajta akkor, de idővel, már mint mulatságos esetet emlegették föl, leginkább ő maga.
Egy ilyen távirat-fordítási esete édesapámnak is volt, vele az 1940-es évek végén esett meg az alábbi történet.
Román nyelven kapott egy négy-öt szavas táviratot Oradeáról.
A községben volt egy Faragó nevű ember, akinek az apja bevándorló volt, Funecánnak hívták eredetileg, s valahonnan Erdélyből jött. Meghalt már, de a falusi logika szerint Faragónak tudnia kell románul, mert az apja biztos, hogy tudott. Édesapám megkereste, megkérdezte, tud-e románul. Ő tétovázva elvállalta a román nyelv tudását, így a távirat fordítási jogát megkapta. Rögtön kijelentette, a táviratot Nagyváradról küldték. Aztán a négy-öt szóból valami homályos „regényt” olvasott ki. Édesapám józan esze viszont azt súgta, hogy a váradi rokonok életjelt kérnek. Mert a nagy háború szétsodorta őket, évek óta nem tudnak egymásról.
Sejtése be is igazolódott, és közösen beszélték meg, miért is volt román nyelvű a távirat.
Az erdélyiek csak román nyelven adhattak fel táviratot abban az időben.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.04. @ 11:59 :: Barok László