Az ?sz utolsó leveleit hullatta. Szell? suhintotta kopár ágak integettek az aláhulló lomboknak. A “napbarnította évszak” már nem reménykedett a túlélésben, legfeljebb a tavaszban való újjászületésben.
Mint ahogy Pista bácsi sem, aki éppen a rozsdás avaron csoszogott végig, kiélvezve léte utolsó, összegz? rezdüléseit. Titkon remélte ugyan, hogy hosszú lesz az ?sz, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem tehet semmit a nyilvánvaló, az elkerülhetetlen, és – miért ne? – a szükségszer? ellen.
A nap önfeledten, az id?tlenség kellemes érzését?l eltöltve mártózott meg az égi tengerszemben, mintha csak a nyaralás, az önfeledt “lubickolás” kedvéért tartózkodna éppen az égen, mintha csak az adna neki létjogosultságot. Mit számított neki néhány perc, néhány óra, néhány nap, vagy éppen néhány emberölt?.
A tüzes csipkebokrokba beleturkált a lágy szell?, mint anya kiskópé gyermekének a fejdíszébe, vagy mint ?szhajú anyóka a távolból visszatért, vagy inkább a távolból emlékeit?l vissza?zött fia ritkuló hajába.
Pista bácsi csak ment, lábai el?tt félretúrva a zizeg? hangon tiltakozó avart, s jóformán azt sem tudta, merre, hová tart. Nem is igazán akarta tudni. Már csak a gyalogolás öröméért ruccant ki. Nem keresett úticélokat, még kevésbé életcélokat. Nem kergetett álmokat, ábrándokat, illúziókat, csak gyalogolt. Szó szerint, és átvitt értelemben. Élvezte, hogy sétálhat, azt, hogy halad valamerre, hogy mozgásban van, s ez valamiféle boldogsággal, vagy inkább elégedettséggel töltötte el. “Baj csak akkor van, ha egyszer arra ébredek, hogy nem ébredek” – mondogatta, ha valaki egészsége fel?l érdekl?dött. Általában egy keserédes mosolyba csomagolta megállapítását, vagy éppen – csatolt áruként – egy újabb, Pista bácsi-féle bölcsességgel toldotta meg válaszát: “Tudod, éppen halálom el?tt vagyok… Csak azt nem tudom, mennyivel…”
A kopár fák ágai között a nap rá-rá fröcskölte kellemesen langyos “fürd?vizét”, s ez jóles? érzéssel töltötte el. Érezte, hogy létezik, hogy él, hogy részese a Nagy Egésznek. A Nagy Egész részeként pedig hasznosnak, s?t, nélkülözhetetlennek könyvelhette el magát. Mert mi lett volna nélküle a világból? Az óra is attól m?ködik, hogy a legparányibb része is a helyén van, hogy a legapróbb fogaskerék is ott forog, ahol szükség van rá. S ennek a nagy egésznek, amit világnak nevezünk nem a nagysága, a látszólagos végtelensége adja az erejét, hanem az egészet alkotó részek, sejtek helyénvalósága. Ha valami nem kerül a helyére, felborul a rend, káosz alakul ki. Ett?l ugyan nem d?l össze a rendszer, de nem is lesz többé olyan, mint korábban volt. Megsz?nik az évszázadok által belé kódolt természetessége. Mesterkéltté válik. S minden, mi mesterkélt, elveszíti id?tállóságát.
Ahogy ballagott a puhára bélelt ösvényen, hirtelen megtorpant, ugyanis lába elé szinte a semmib?l egy korhadt fatörzs került. Rajta gy?zedelmesen, reményszül? színben moha virított, s szorgos hangyák loholtak végig a számukra sziklagerinccé lényegült kérgen. Ha már így adódott, az öreg kihasználta a lehet?séget, leült megpihenni az éppen végs? sziesztájában feloldódó, enyészetnek induló törzsre. Nem annyira az odaút, mint inkább az élet terhe nyomasztotta. Igaz, azzal tisztában volt, hogy csak áltatja magát a pihenéssel, megszabadulni nyolcvan év terhét?l nem fog tudni. De mégis, megpihentette lábait, majd tovább indult. Kellemes bizsergés száguldott végig végtagjainak ideg(autó)pályáján.
Az orom irányából világosság sz?r?dött be, hirdetve, hogy nincs már meszsze a csúcs. Pedig Pista bácsit nem is annyira a csúcs, mint inkább a túlsó völgy nyugalma vonzotta. A csúcs csupán egy pihen?t jelentett számára. Nem is tulajdonított neki nagyobb jelent?séget, amikor felért. Mindössze a csodálatos kilátást használta ki önös céljainak a legyezésére. Elvégre az ember nem foszthatja meg magát minden élvezett?l, ha már egyszer felért a csúcsra. Alig bírt betelni a látvánnyal. De aztán mégiscsak er?t vett magán, s elindult lefelé, hiszen jó dolog odafenn sütkérezni, viszont ez nem szabad letérítse az embert az útról. Vagy éppen az ösvényr?l, ha történetesen csak egy ösvény jutott. Nem is az a fontos, hogy milyen széles az az út, amin haladunk, hanem az, hogy vezessen valahová. Ne legyen zsákutca, mert az senkinek sem jó.
Lassan leért a völgybe, a kerekded köveket vizével lágyan simogató patakhoz, amin egy rozoga híd vezetett át. A túloldalon gyerekek játszottak, hancúroztak önfeledten, mint akik még nem tudják, meg kell mászniuk az el?ttük magasodó hegyet.
Pista bácsi már nem ment át a hídon. Err?l az oldalról szemlélte a gyerk?cök játékát, amíg a Nap le nem áldozott.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.13. @ 18:28 :: Tamási Attila