Az ördög és a ministráns

1957 *

 

  

A Jóisten a szomszédunkban lakott a szent Adalberthez címzett kápolnában. Néha ez a közelség hátrányos volt nekem, mert előfordult, hogy a reggeli misére kijelölt ministránsok nem futottak be időre hajnalban hó miatt; vagy csak egyszerűen, minden bejelentés nélkül dezertáltak.

   Ilyenkor Margit néni, a mindenes gyorsan átjött hozzánk és megzörgette a posta lehúzott vasrolóját, mert ott laktunk egy pici kocsmából lett szolgálati lakásban. Ekkor már tudtuk a bátyámmal, hogy megint piros szoknyát kell rántani a kék mackóra a sekrestyében. Az jó meleg volt. Egy hosszú, csipkés, fehér karinget rá, meg egy piros posztó vállrészt — ami ugyancsak jól elkelt felülre ilyenkor. Télen nem volt túlfűtött a templom. A radiátorok vasbordái is egymáshoz koccantak; – csakúgy remegtek a hidegtől, hogy még fűteni is elfelejtettek. — Vagy nem volt miből. Krisztus urunk persze nem fázott, pedig szegény elég gyenge öltözékben lógott a keresztről. Negyedóra alatt megvoltunk a hajnali csendes misével, amit itt-ott a padok közt elveszve, csak néhány nénike imádkozott végig. Nem hiszem, hogy melegedni jöttek volna be hajnalok hajnalán.  

   Időközben, otthon már megérkezett a dagadt, zöld postásautó. Még hét előtt szétosztottuk a beérkezett zsákból a fiókbérlőknek címzett leveleket, majd iskolába nyargaltunk.

   Egyszer egy csoda történt! Éppen még beloholtunk az iskolába a becsöngetésre — még mindenki az utcán kaszinózott, ahelyett, hogy az osztályban ücsörögne. De kiderült, hogy a pedellus időközben mindenkit hazazavart, hogy kéthetes szénszünet lesz. Azt pedig a karácsonyi iskolamentes, szabad két hét követi. Én biztos voltam benne, hogy ez a Jóisten ajándéka nekem a reggeli misékért.

   Egy-két szolgálati év alatt, már ahogy idősebb lettem – mert nem igen nőttem — végigjártam az egész ministránsi ranglétrát. Kezdet kezdetén még külső, majd másod s a legvégén az első posztra kerültem. Természetesen latinul kellett válaszolnom a papnak a mise folyamán, egészen a confiteortól az ámenig, ami rengeteg tudást igényel. A Nagyhéten is én voltam a Szentsír őrzésénél a kitett, nyitott pénzesgyűjtőkosárka őre.

   A legszebb, a legfelemelőbb viszont az volt, hogy én kezelhettem a nagyhangú csilingelő misecsengőt. Mikor megráztam, még a legyek is letérdeltek meakulpázni a templomfalon. Persze velük az egész felnőtt gyülekezet. Fura érzés volt azt hinnem, hogy az én akaratomra térdel le az egész egyházközség. — Már miért is ne? — hiszen én is térdeltem. És még csak egy pisszenés sem hallatszott.

   Bezzeg télvíz idején, nehéz szolgálat volt a temetés. Igaz a fekete szoknya elég meleg volt, mégis átfázott az ember, mikor néha egy-egy távolra ásott sírgödörhöz ballagott. Mert szaladni nem lehetett. Már az idősebb gyászolók miatt sem. Enyhítette a végtisztesség szomorúságát az a tizenegy forint, amit a tisztelendő úrtól kaptam. Hébe-hóba borravalót is nyomtak a kezembe, de azt is természetesen a mamának adtam.

   Évente, karácsonykor édesanyám kapott a templomtól ezt-azt, de szűkösen, mert a fél ország is igencsak rászorult volna. Olyan szegények voltunk, hogy néha a mama átszalajtott a szomszéd egérhez — aki a templomban lakott — sóért, cukorér´ miegymásér.’ Az szegény adott is volna, de sokszor — sajnálja, de nekisincsennel mentem haza.

   Legcsodálatosabb volt a Jóisten Nagyheti szolgálata. A templom majd mindig tömve volt. Még aki egész évben – a szentesti misét kivéve — ide se dugta az orrát, most az is eljött. Mert ugye biztos, ami biztos. Betértek az előrelátók — azért ugye, sose lehessen tudni, alapon.

   Idemerészkedett az óvatosabbja is, ki talán a város másik végében lakott rangosabb elvtársként, s nem mert az ottani templomba menni, mert tudvalevőleg a falnak is füle van. Meg szeme. — Néha még jelentést is tud írni…

   Mindenki tudja, hogy Rákosi már olyan ideológiailag képzett elvtárs volt, hogy baba korában volt utoljára a zsinagógában, mert az istenfélő, tisztességes szülei elvitték. Hiába próbált népbutítással és mákonnyal érvelni, mamája oda se figyelt, csak tisztába tette s vitte is az isten házába, ahol a híres Leipziger kántor úr dícsérte az Urat.  

   Nagypénteken fekete lepellel letakart koporsó állt a templom közepén. A bejáratnál a baloldali mellékoltárnál volt a Szentsír, s benne Krisztus fekvő korpusza. Előtte kicsi vesszőkosár, amibe a hívők pénzt dobáltak a szegények számára. Azt mindig egy-egy ministráns pár őrizte egymást váltván. Nagyszombaton egyedül kezdtem a Krisztuspénz őrzését, mert a társam még nem jött meg. Futólag ránéztem a pénzes kosárra, s a meglepetéstől, majd hanyatt estem térdeltemben. Egy gyönyörű tízes ücsörgött a sok filléres, forintos pénzhalmon, büszkén, mint egy kotlós. Körbenéztem, de a Mi Urunkon kívül csak egy öreg néne beszélgetett elmélyülten Szűzmáriával.

   Én csak a pénzt bámultam. A papír tízes, az olyan hatalmas összeg, hogy csak valami álruhás grófkisasszony tehette ide. De az is lehet, hogy csak provokálásra helyezték direkt a halom tetejére. Gondoltam, hogy azért belemarkolok az apróskupacba és a szoknyám alá, a mackózsebbe suttyantom, hiszen mi is szegények vagyunk, és most milyen jól jönne a pénz otthon —, de elszégyelltem magam. Hiszen én azért vagyok itt, hogy vigyázzak a magamhoz hasonló elvetemült söpredékekre, nehogy meglopják Krisztus szegényeit.

   Az Úrnapi körmenet viszont a legszebb kalárisa volt az évnek. A templom lépcsőjénél állva vártunk a többi ministránssal, míg a hívők is kikászálódnak a padok közül, hogy mögénk sorakozva, végre megindulhassunk. Legelöl a plébános úr ment, s mellette én vihettem a Megváltót, egy kétméteres feszülettartó rúdhoz rögzítve. Fölöttem Krisztus Úr elégedetten nézelődhetett a tavaszi napsütésben, míg megkerültük a haranglábat. A megállóból éppen kicsörömpölt a negyvenhetes villamos. Mellettünk lépésre fékezte kerekeit; tisztelettel csöngetett, majd továbbloholt a Móricz Zsigmond´körtér felé.

 

 

22látogató,1mai

Szerző kisslaki 251 írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de

18 Komment

  1. Köszönöm Kedves Baby, nem a név fontos, hanem, hogy ki hordja.
    Hálásan megráznám tiszteletetekre a misés-csengőt amiért elolvastátok a történetemet, de sajnos már nincs meg. – Csak úgy az emlékeimben.
    De a latin imákat még tudom. De az nem fontos az ÃÅrnak. Ért ő magyarul is. Csak mi felejtünk el vele társalogni.

  2. Te Laci! Azok a piszok halak már csak ilyenek. Főleg Jaffón. A turisták elkényeztetteék őket mindenféle finomságra rákapatták őket. Mig elmentél Bélának szólni addig jött egy francia csoport akik sajtos beetetéssek próbálkoztak és sikerrel. Mire ti odaértetek addigra a franciák zsákjait repesztették és a nem a tieiteket. Sokszor jártam én is igy. Egészen addig amig a haverom meg nem unta és rááltunk a szigonyos halászatra. Egy buvárszemüveg egy pipa hozzá és szigony puska. Igy soha sem ért csalódás, mert magad vélogathattál. Igaz ezt a sportot csak a Földközi tengerben gyakoroltuk mert Éjláton az ilyen rázos. Lehet, hogy zsákmányostul mindenestül te is zsákmánnyá válsz. A cápák nem válogatosak. Mindenevők. És arra van is belőlük rendesen. Na meg ott éppen ezért csak engedéllyel rendelkezők merülhettek.

  3. Egyszer Jaffánál éjjel be kellett úszni vagy harminc métert mert onnan horgásztam. Zabálták a halak a paprikás szalámit, de azok nem lehettek zsidók, mert a szalámi tréfli volt. Kihívtam Bélát is, mondtam, hogy jó a kapás; – pedig aludt. – Mire kiértünk, és beúsztunk a sziklához, már azok a piszok halak eltűntek. Béla nem hitte el, azt a rengeteg halat nekem, és csak káromkodott.

  4. Na végra Lacikám!
    Már aggódtam, hogy elapadt a mesezsák, vagy kilukadt és ami benne volt az kifolyt. Nem semmi. Mond Laci Tel Avivban a Bélával miket találtatok ki reggelente? Mer se villamos se ministrálás nem divott ottan? Gondolomazért a hajnali tengerparton néha találtatok ezt azt jövedelem kiegészítésre. Szuper voltál mint általában.

  5. Többé kevésbé Gyurikám. A békebeli időkben Standart .. és valami híradási és elektrónikai művek volt a neve. Túloldal lejjebb meg a GAMMA optikai művek. Ott lehetett prizmát meg nagyítókat guberálni a szemétbányán. Istenem, hogy én milyen üzleteket csináltam velük a suliba! De ez fővesztés mellett tilos volt nekem. Mert én, aki ugyebár aus gutem Hause..

Hagyj üzenetet