Bonifert Ádám : Minden belülr?l indul

Nyomtatás

Csendbúrát húztál beszédes hangomra,

elnéztél lehajló fejem mellett,

és fájdalmasan izgulnom kellett,

mert nem tudtam, hogy van-e még válaszod –

nem vártam sem bántó, sem hálaszót,

sem a kezedet a markomba,

tudtam, hogy jönnek nyár helyett a telek,

nem látogatom többé kertedet,

elfogadtam, hogy rád már nem lelek,

de reméltem, hogy nem lapul sehol bomba

s nem robbant minden emlékünket romba.

Olvastam szemedb?l rideg közléseket,

és nem hallottam semmi harangszót,

a képzeletem már nélküled barangolt,

s tudtam, többé már meg nem értelek,

mert nem voltál már akkor a lelkemben bent,

mert tudtam, nekünk már semmi nem teremt

közös jelent, vagy közösebb jöv?t,

jégcsapként szurkált valami lent,

éreztem, testemb?l valami kiment,

és belül az emlék már csak pókhálót sz?tt.

Már megértettem, minden belülr?l indul,

minden, ami a szívhez tartozik,

hiába lett volna percek sora mind új,

már nem látunk el a messzi Alpokig,

nekünk a távol már nagyon közel,

s kett?nket többé együtt nem ölel

keblére semmi közös érzelem,

nincs már mit óvnom, nincs mit féltenem.

Visszametszetted minden növ? vágyam,

lapult bennem bizonytalan, h?s lélek,

mert meghagytad a belém szúrt tüskéket,

s rám húztad leplét a múlás füstjének,

inkább keményen, csak olykor lágyan,

míg meghajoltam a búcsúigéknek.

megadva magam, általad bezártan.