Kovács-Cohner Róbert : Mélység és Magasság

Nyomtatás

Én: aki állok arcomon redőkkel,

azt mondom, kutattam, ha rámtalálnak.

Én harcot vívtam szörnyű felmenőkkel,

s mondtam búcsút Istennek, Anyának,

ki hegyre vitt volna fülledt katlan-ölekből.

Hová tűnt volna körűlem a hajnal

a szembe fúródó szörnyű sugarakkal,

s hogy nézhettem volna szembe fehér magammal,

ha hagyom, hogy stigmáim fent iszonyú robajjal

egyszersmind örökre behegedjenek?

Szakadjanak fel egybeforrt varratok –

a katlanban igazán szabad lehetek.

Fénylőn jött, szárnyai felhőkhöz ütődtek,

s mellettem puffant: megadta magát.

Szeméből a hegy fényei visszaverődtek,

s dúdolni kezdte az ormok dallamát.

Én kitéptem szárnyait, kivájtam szemét,

a sárba döntöttem, megnémítottam.

Letéptem illatát, eltörtem kezét –

nem tudott ölelni, de én átkaroltam.

Csak aztán kértem meg: vigyen fel oda,

dúdolja a magasság dallamait.

Vérző arcára leheltem, magamévá tettem,

oltárrá tettem sápadt keble halmait.

Szemébe néztem, s a tátongó üregben

láttam vergődő lelke labirintusát.

Könnyemmel töltöttem fel, s a víztükörben

magam láthattam – kifordult önmagát.

Néma vagy! Néma, bűnös és esetlen!

Hiába hallgatsz, tudom honnan jöttél.

Miért feküdtél ide, kivágott szemedben

bűnömmel, s fényekről miért énekeltél?

Láthatod: innen már nincs hová zuhannom.

Örök hajnal van: már nem ragyogsz.

Így kell lennie. Mind el kell árulnom,

ki értem jön, hogy megváltson. Nem mozogsz.

Hallgasd a hajnalt. Hajtsd ide fejed.

Lemostam rólad a magasság fényeit:

hidd el újra, hogy létezik a hegy.

Érezd te is a sugarak éleit

vénáidban: megvált a fájdalom.

Innen nem látni rá. De belőlem mered.

Érezd régi erőm kihűlt karomon.

Nem emlékszel. Felejtesz. De itt elhiheted:

a fent csak hit által lehet valóvá.

Fekete lettél – menj! Még megmászhatod

a sejtjeidből kitépett rögöket.

Nem kellesz. Árulásom meg nem válthatod.

Én: itt állok, és te: egyre távolodsz.

Szemeid cserepe lábamnál hever.

Szárnyatlan botorkálsz, néha összerogysz –

megalázottan vonszolod magad a reggelbe.

Én nem láthatom a hegyet. Csak a fellegekkel

álmodom néha. Nincs már mit megbocsájtanom.

Hűsen csitít a hegyről jött eső. Hagyom.

Hiszem a csúcsokat, mert nem láthatom.

Fények szakítják át szomjas tüdőmet –

neked intek. Tán meglátsz. Felemelt karom

a nincsbe akad, megremeg. Húsom

bűneim lükteti: szabadság. Minden erőmet

gyilkosságokba öltem. Gyenge vagyok. Fehér, mint a kő.

Üres arc lángol. Öklömnyi kráter. Ne hívjatok.

Anyám a néma föld. Megfeszülök. Maradok.

Én: aki állok, sohasem ragyogtam.

De elloptam angyalok szembogarát.

Magamat hajnalban Júdásnak hazudtam,

hogy katlanná tehessem a Golgotát.

Árulásaim hitet adhatnak:

talán más már látta a hegyet.

Gyennyedző sebeim néha meghatnak,

s Isten szemébe öntöm könnyemet.

Percek, órák, napok száguldoznak át

rajtam, űrt vágva lelkem helyére.

Én választottam a magam katlanát,

hogy emlékezhessem néha szemére:

hogy megválthassam szörnyű vétkeimmel.

Szememben szemük, ahogy állok itt

fülledt idők ölében, kiszakadt vigyázban.

Ellopom néha angyalok álmait,

hogy értsem, mit áldoztam fel magamból:

és lenéznek rám talán, ha létezik a hegy,

lenéznek a mélységbe magasból,

és néha egy-egy kicsit megremeg –

ragyogni látják redős arcomat.

Mert hiszek, és fényük magamba iszom,

s bőrömön a mély vágásokat

nekik áldozom. S hogyha van hegyorom,

én áruló vagyok, s a bezárt katlanban

most az égre tárom karjaim.

Nézzetek le, és a megváltatlanban,

ki mindent elárult, ami szent lehet,

mikor csillagot köpülnek a nyitott sebek,

mikor a bűn sercegve olvad jósággá,

mikor sorssá lesznek véletlenek –

fakó szememben váljatok valóvá.

2005