Kovács-Cohner Róbert : Baziliszkusz-égbolt

Felejtünk.

 

Emlékszel még talán, milyen volt az ég,

mikor vörösre festettük együtt egyszer,

s ő kisírt szemeit felnyitotta,

s nem hullajtott könnyet,

csak nyári illatokkal körbeölelt minket –

 

én hajadba fúrtam arcom,

s te kérdezted, a föld illata-e,

a munkás életek illata-e,

a meghátrálások,

az elhagyott lépcsők illata-e,

 

a télen didergő sétányok illata-e,

az egyre gyűlő ráncok

nyári gyermekkori pitypangszagú

árkainak illata-e

emlőid szunnyadó tejének illata-e

a felfedezetlen ásító terek illata-e

kérdezted, hogy ez az ősz illata-e

 

hajadba fúrtam arcom,

míg te mellkasomhoz simulva

számoltad, hányad dobog szívem,

mikor megszólaltam:

már nincs sok időnk

 

az alkonyat

ez a lágyan ringó

arcod színét mímelő

csendes, félénk alkonyat

pedig ránknyította

baziliszkusz-szemeit

és te nem néztél fel

pedig talán örökké

ott maradhattunk volna

egymás karjaiban

 

és én csak hajadba fúrtam arcom

és te

te nem néztél fel

csak mellkasomhoz bújtál

az este elől

hogy ne halld eljövendő

sziklasóhajnyi csendjeink hangját

mellkasomhoz bújtál

hogy ne lásd

ahogy a baziliszkusz-égbolt

vörösre sírt,

most könnytelen szemei

kinyílnak,

mellkasomhoz bújtál,

és én hajadba fúrtam arcom,

hogy ne halljuk,

ahogy megszólal az ősz hegedűje,

hogy ne halljuk, ahogy a sétányon

utolsó sóhajával végül útrakél

egy meggyűrt, elhagyott újságpapír,

és én átkaroltalak,

hogy ne érezd, ahogy

hűvös szelekkel

átjárja tested a félelem,

s hogy ne érezd, hogy nekem is

hajamba kap az a sóhajnyi csend,

az a kibírhatatlan közöny,

én hajadba fúrtam arcom s te kérdezted,

az üres város eljövő illata-e,

két szétvált út

elfelejtett összesimulásának illata-e,

értelmetlen évek fakó színeinek illata-e

 

őszünk illata-e

 

szívemhez simultál,

hogy ne halld, hogy ne lásd

hajadba fúrtam arcom, hogy ne lássam,

ne halljam, ahogy

ahogy régi, kidőlt ezer éves

fák törzsébe vésett érthetetlen jelek

halálának hangján

kinyíltak a baziliszkusz szemei

és hogy ne nézz fel,

magamhoz szorítottalak,

és csak néztem, néztem arcodat,

és hogy ne halld,

megszólaltam:

már nincs sok időnk.

 

aztán jött valami ében-színű

zúgás valami

tengerszínű tengermélyű zúgás

valami olyan mint a minden

valami olyan mint az én

azt hiszem Isten lehetett

valami ében-színű tengermélyű zúgás

valami ami felette álll az emlékezésnek

és ott álltunk talán időtlenül

és átöleltél, és tudtam, hogy

most nem tudsz hazudni,

és nem hittem – már tudom –

nem hittem a holnapnak

 

és csak néztem, néztem arcodat,

és megértettem a fákat

megértettem a végtelen teret

a harcot és a mámort

a tüzet és a vizet is

megértettem az eddigi utat

és nem hittem az útnak a lábam előtt

kitártam karjaim, és kezemre feküdtek a színek

és pórusaimba bújt a szél

kitártam karjaim és megértettelek

arcod néztem, ahogy felnéztél rám

és a pillanatot feszítettem körénk

és a pillanat védő szirtekké hatalmasodott

és eltakarta a város zaját

és a pillanatból virágok nőttek

és csendes temetők

és emberek és halálok

én megértettem őket

és senki nem láthatott

senki nem hallhatott minket

a pillanatból virágok nőttek

és csendes temetők

a pillanatból születtem meg

és megszülettél te is

rád néztem

és pupillám

vörös fényképszoba-erezetén

lassan megjelent a jel

kitörölhetetlenül

arcod, ahogy felnézel rám

szemed, benne a jel

a csend, és ez a

ez a lágyan ringó

arcod színét mímelő

csendes, félénk alkonyat

és benne te,

és benne én

szemeinkben

megjelent a jel

kitörölhetetlenül

 

és felnéztem mert csak így lehetett

és a baziliszkusz szemei csillogtak szememben

már nem néztem rád

mert azt hittem nem felejtem el

milyen voltál ott azon az alkonyon

azt hittem nem felejtem el soha

felnéztem, és a mélységszínű,

fáradt baziliszkusz-égbolt

szemünkbe nézett

és sírni kezdett

 

halkan puffant

ahogy megadta magát

és a porba hullott

a pillanat

porba hullott

burkába zárva

az óvó szirteket

a partot

a lágyan ringó,

csendes fényű alkonyt

magába zárva

a megbocsátást

magába zárva örökre arcodat

magába zárva a csendet

halkan hullott a porba

az elmúlt pillanat

s a porba hullt benne

a nyár

halkan hullott a porba

a pillanat

és benne egy kis öbölben

a csendben egymáshoz simulva

időtlen ölelésbe dermedt

két fáradt alak

 

talán nem is akarta,

hogy tényleg a szemébe nézzünk

talán csak azt akarta, hogy álmainkban lássuk

tekintetét,

s vakító fényű szemébe

csak mi ketten ne süllyedjünk bele

talán azt akarta, hogy higgyem el

hogy rám néz, amíg én átölelem

Corinnát a lágyan ringó parton

talán azt akarta, hogy

fúrjam még örökre arcomat

Corinna föld-illatú hajába

ánizsos hajába

s ő szívemhez simuljon, hogy ne hallja

a Baziliszkusz hűs szellejű

sóhajnyi énekét

az eljövendő csendről

talán csak ő tudta,

hogy mi is a szemében voltunk

egy lágyan ringó csendes alkonyon

talán csak ő tudta,

mikor kitártam karjaim

s a szemébe néztem

 

és a baziliszkusz-égbolt

sírni kezdettt

 

sírni kezdett, és szeméből

egy örök ölelésbe dermedt két fáradt alak

az első őszi eső hangján

a porba hullt

egy hűvösödő nyárvégi

városszéli alkonyon –

 

Most rád gondolok valami újabb számadás

egyik ócska kis skatulyájában

nem félek már, csak fázom

fázom nagyon, és nézem az ablakpárkány

fehér festéséről

nap-mint nap hajnalban kezemre kúszó ráncokat

nézem a színeket, amint a hamutálból hajamba lopakodnak,

nézem az autókat, és az száguldó embereket

minden reggel az ablak mellett ülve

a külön utakon haláluk felé rohanó

összesimulásukat elfeledő

hazug esőcseppeket,

most nem véd semmi,

és talán mindenki lát –

nem értem, miért nem haragszom már,

nem értem, miért nem akarom már, hogy lásd,

ahogy felállok, és rekedten

„ugye tudod, hogy már nincs sok időnk”

és hallgatom a csendet, és próbálnám felidézni arcodat,

de túl sok lett hajadban az ősz szál,

mert láttalak egyszer, ahogy sietve valahová

ablakom előtt egyszer elhaladtál,

felidézném még arcod, de annyira más most

nem tudom már miért nem haragszom

ahogy nap mint nap elhaladok a régi lépcső mellett

rendetlen összegabalyodott kis célok felé sietve

nem tudom miért nem haragszom

ahogy zúg a tévé

 

már nincs sok időnk –

 

nem akarom hogy láss

ahogy most utoljára az ágyhoz megyek

cipőstől az ágyra dőlök

az alkony csíkozza

ébenfoltosra a fényt a falakon

a tévé zúg

és én nem akarom hogy láss

ahogy a párnába fúrom arcomat

és órákon át az ágyhoz ragadva várom

hogy sírni kezdjek

 

a tapétán egy kis szem leszalad

 

és lassan pupillámba kúszik

a baziliszkusz-égbolt

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:13 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.