Bonifert Ádám : Ha lehetne, hajnalban

Nyomtatás

Mert mindig is a hajnalt szerettem,

amikor még nem d?lt el semmi,

a csillagfény még ott volt felettem,

a hold s a nap is egyszerre látszott,

s úgy tudtak együtt jelen lenni,

körbeölelve a világot,

hogy azt lehetett kiolvasni

a jelekb?l, hogy lehet minden,

amit vártam, amiben hittem,

hogy az új napon messiások

érkeznek engem megváltani,

hogy eljön akit és amit várok,

s talán e napon más jelen vár itt.

mert a világ reám is számít,

Ha lehetne, majd…egyszer…akkor…

hajnalban szeretnék elmenni,

az els? halvány sugarakból

végs?, örök emléket venni,

utoljára még meglátni azt,

a sötétségb?l hogyan jön fény,

s aztán, ahogy magába olvaszt

az életet lezáró kontraszt,

belehullni a végtelenbe,

vagy egy nem ismert értelemre

változni át a lét másik felén,

én, aki voltam, de aki már nem én,

és akit már semmi sem vár itt,

mert a világ rám már nem számít.

Behunyt szememre rásimul majd

a hajnali nap egyetlen sugára,

s míg elteszem a csendbe olvadó zajt,

belenyugszom a végs? megnyugvásba,

és velem lesz majd a csend és a fény,

az öröklétben a lélek útitársa.