A lépcs?n ballagunk.
Elöttem kullogsz, s én
diszciplinált léptekkel követlek.
Volt-cafatokat cipelve lépem át a Rubicont
-átmegyünk az ajtó keretén-.
Csuklód kisiklik verejtékes kezemb?l,
de megragadom a magamban maradt
Mária-ikont.
Csíp?d riszája elvegy?l
a barackmarcipán illatkavalkádban.
Már sejtem,
hogy megint milyen jól átversz az ágyban.
De mégis…
Most majszolnék morzsacsepp méret? csókokat
elefántcsont homlokodról.
S bár a fintorgyógyírt
hideg dózisokban adagolod belém;
Akarlak.
Jobban, mint mikor
mosolyhadat üzensz felém.
Ruháid leveted,
és fotomontázs-gyanús derengéssel
gúnyolódik szemed.
Megragadlak.
Legalábbis azt a vázat,
mi éppen bel?led itt maradt.
De meddig szerethet ez a szív,
ha a szeretett másfelé mered?
Meddig képes táplálni
hazug reménykenyered?
Lényegtelen.
Magamba sóhajtalak
ahogy a megmaradt büszkeségem
veszti el végs? viadalát.
És téplek, és óvlak
mint az utolsó relikviát.
