Hideg téli este van már,
hallgatom a szél dalát.
Félhomályos kisszobámban
gondolatom messze száll…
Felderengnek régi képek:
Most karácsony közeleg.
De jó is volt réges-régen,
mikor voltam még gyerek.
Lengyel Jolán
Százhalombatta
*
Mécsesek lángja
imbolyogva ég.
Fejünk felett felhős,
szomorú az ég.
Ezernyi emlék
a szívünkben él,
imáinkról suttog
az őszi szél.
Százhalombatta
*
Vándor felhők, kérlek, álljatok meg
Itt az érdi dombtető felett.
Nézzetek le csak egy pillanatra,
Apró fények adják a jelet.
Szüleimnek végső otthonánál
Kulcsolódik imára kezem:
Megköszönöm azt, hogy felneveltek,
Jóban, rosszban, ott voltak velem.
Segítsetek elmondani mindent,
Azt is, amit szóban nem lehet.
Hiányuk úgy égeti a lelkem,
Hűsítsétek vándorfellegek!
Sercegve ég most a mécses lángja,
Haranghangot hoz felém a szél.
Megrezdül a krizantém virága,
Könnycsepp hull rá. Nektek így mesél.
Százhalombatta
Ölelj át csendeddel, bársonyos éjszaka!
Pihenni szeretnék, mint egy kisgyerek,
kinek még nincsen semmiféle gondja,
hogy ne feszüljenek tovább az agyi erek.
Fáradt vagyok! S ha mégis jön az álom,
vészterhes mélységet vetít elém:
szakadék szélén önmagamat látom,
és emberek tömege sietve jön felém.
E romhalmaz tetején egyedül nem vagyok!
Körmeim szakadnak, de lelkem mélybe hull,
mert súlya van a szónak, és a teher oly sok,
nyomasztó a lét értéke: a gond tornyosul.
*
Míg közöttünk éltél, Édesanyám,
nem írtam rólad verseket –
későn kezdtem csokorba fonni
a te drága nevedet,
mellettem egy patak csobog,
s én hallani vélem hangodat,
miként a fűzfák lombjai között
a dalos madárhangokat –
szép volt, mikor énekeltél,
édes dallamod messze szállt,
gyönyörű magyar szavaidhoz
simult az alföldi rónaság,
dolgod mindig úgy végezted,
mintha könnyű lenne, épp
rózsapírral az arcodon,
rég volt, rég, és ó mily’ szép,
dagasztottad kenyerünket
– gyöngyözött a homlokod -,
és te tovább énekelted
a szívhez szóló dallamot –
panaszszót tőled nem hallottam,
bár sosem volt könnyű az életed,
mosoly látszott szép szemedben,
s boldog volt a gyermeked –
honnan vetted az erődet,
ma is rejtély énnekem,
ezért nehéz elfogadnom,
hogy nem vagy többé már velem.
Százhalombatta
*
Olyan nagyon rég lehullott
Szerelmed fa-lombja,
Avar alatt édes álmunk
Széttört darabokra.
Tetőzetén harmat csillan
Késő éji órán,
Amikor a hold világa
Ezüstös fényt szór rá.
Szellő sóhajt óvatosan,
Felhős lett az égbolt:
Néma éji csend lepelben
Visszajár mi szép volt.
*
minden virágról te jutsz az eszembe
és az ölelésed drága jó anyám
illata volt a szeretetednek
olyasféle, mint a nyíló gyöngyvirág
hosszú idő eltelt, régen láttalak
de az emléked bennem örökké él
tudom az orgona volt a te virágod
azt gyűjtöm csokorba, nem feledem
elviszem hozzád minden anyák napján
míg a szobámba gyöngyvirágot teszek
és a fényképedről mikor rám mosolyogsz
becsukom csendben mindkét szemem
apró fehér virág, mint a tiszta lelked
illata körülleng, körülölel
amíg csak élek nem feledem
milyen érzés volt nekem a szereteted
Lengyel Jolán
Százhalombatta
*
Éles hangon harsog a múlt
Lelkembe rejtve szüntelen,
Csapdába csalja, leigázza,
Jelenben feltörő képzetem.
Körül fonva fogva tartja
Béklyó súlya nem engedi,
Feltörni vágyó vágyaimat:
Egy mélységes mély kút elnyeli.
Szabad létben porba sújtva,
Való világ, ha gyötrelem:
Még üvölt a bent rekedt szavam,
Mert üres lesz mind a két kezem.
… *
Kitágul idő, tér, tudat
Elmélked? a gondolat
Utat mutat
Ma ötvennyolc éves vagyok
Ezen a nyári szép napon
Számolgatok
Elfutott számtalan tavasz
Minden emlékem megmaradt
Ó de ravasz
Tudatom, lelkem ifjú még
Testembe zárva lángban ég
Vagyok ma még
Holnapom száma rejtelem
Terjengő róla képzetem
Mit ad nekem
2009-06-12
kopott selyembe
rejtem a tegnapot
most élesen
kopog a szó
a kör közepe is
oly elhagyott
nincs fogódzó
szédít a mélység
árnyak osonnak
hideg a lehelet
és csak
kopog a szó
kopog
majd
ledermed
ledermed…
