Kemenes Hajnalka Szerző
Vezetéknév
Kemenes
Keresztnév
Hajnalka
10 év 8 komment

Az emberrel nemcsak úgy történnek a dolgok.
Az ember csinálja is azt, ami vele történik.

 

 

 

Vincidorf a neve a gráci hajléktalan menedékhelynek, ahova néha bejárok tolmácsolni, vagy segíteni a személyzetnek. Néhány évvel ezel?tt alapította egy katolikus plébános, akit a szegények papjának is neveznek, mert nem tudta elnézni, hogy néhány szegény szerencsétlen helyi, vagy külföldr?l idekeveredett ember, nincs, ahol éjszakánként lehajtsa a fejét.

A szálló este 20 órától reggel 8 óráig ad szállást a bekérezked?knek, az egyetlen feltétel az, hogy drogos vagy ittas állapotban lév? embereket nem fogadnak be. Reggel el kell hagyni a szállót, de délben be lehet térni egy meleg levesre, és este 20 órakor a kint rekedteknek a Vincidorf kocsi meghatározott helyeken forró teát és szendvicseket osztogat.

Helyiek ritkán látogatnak ide, de annál többen vannak a közeli kelet-európai országokból ide vándorolt emberek, akik alkalmi munkákból, de f?leg koldulásból tartják el magukat.

A házirendet nagyon nehéz itt betartani, f?leg ilyenkor, téli id?szakban, mert az egész nap utcán üldögél?, kolduló emberek pálinkával melegítik fel magukat, ami aztán estére nagyon is megteszi a hatását, és bizony már nem melegít, legfeljebb csak szédít.

A személyzet örök harcban áll velük, és engem az a “megtiszteltetés” ért, hogy amikor bent vagyok, azonnal hozzájuk irányítanak, mert: “téged szeretnek, és hallgatnak rád!”  Hogy ez mennyire igaz, azt nem tudom, de valóban elég jól megegyezek velük, talán azért is, mert értem a nyelvüket, és engem is közéjük tartozónak könyveltek el, azonkívül tudják, hogy ha kell, akkor minden t?lem telhet?t megteszek értük. 

Nos, hála alkoholista barátaimnak (akik között amúgy nagyon intelligens emberek is vannak), gyakran fordulok meg a Sigmund Freund klinika ambulanciáján, ahova szükség esetén szállítjuk be az utcáról, buszmegállókból, parki padokról összeszedett, félig megfagyott, alkoholos mámorban szenderg? embereket. Itt a klinika alagsorában van a józanító, avagy az Akvárium, ahol a behozottak az e célra kihelyezett matracokon, meleg takaró és videomegfigyelés alatt kialudhatják alkoholmámorukat. 

Az Akvárium a világ legszomorúbb helye.

Régi ismer?s arcok bukkannak fel itt újra és újra, szerencsétlen lecsúszott, reményvesztett emberek, de jól öltözött férfiak és n?k is, akikr?l sohasem gondolná senki, hogy belülr?l ismerik ezt a helyet.

Általában mindig, de télen és a téli ünnepek alatt különösen nagy itt a forgalom, szinte mindig teltház van.

 

Bunyóst az újesztend? hajnalán találtuk meg egy villamosmegállóban, ahol békésen szunyókált, üres vodkásüvegét szorongatva. Farkasordító hideg lévén, nem mertük otthagyni, ezért megmozgattam a vodkásüvegét, mert tudtam, hogy ha még egy csepp élet van benne, akkor ez életre kelti. 

Sok rábeszélés és harcok árán, végül sikerült meggy?znöm, hogy jöjjön velünk az Akváriumba, olyan jó helyet szerzek ott neki, amilyen senkinek sem lesz. 

Az ügyeletes orvos már régi ismer?sként üdvözöl minket, engem és a Bunyóst, és miután biztosítottuk neki a “jó helyet”, az orvos meghív engem egy kávéra a rendel?jébe. Már épp indulóba vagyok, amikor halkan kopognak az ajtón:

 – Doktor úr, elmehetek? – dugja be az ajtón a fejét egy elegáns gyapjúkosztümbe öltözött hölgy.

 – Igen, elmehet Frau S., ha jobban érzi magát.

 – De ugye nem szólnak a férjemnek? Kérem… – kéri szemlesütve a szoknyáját igazgató hölgy.

 – Nem Frau S., ön egy feln?tt n?, azt csinál az életével, amit akar – mondja fáradtan az orvos.

 – Köszönöm doktor. Boldog újévet!  

Együtt hagyjuk el a klinikát, és úgy alakul, hogy egy irányba indulunk el, mert a taxiállomás a villamosmegálló mellett van.

Frau S. nem néz fel, látszik, hogy zavarban van, szégyelli magát. Látásból jól ismerjük egymást, mert többször összefutottunk a klinikán. 

? egy 50 év körüli, felt?n?en elegáns és ápolt hölgy, akit nem lehet nem észrevenni. 

 – Az utóbbi évben mind gyakrabban hozzák be – mesélte a múltkorában  az orvos. – Amikor a férje üzleti ügyekben elutazik, a hölgy mindig kómásra issza magát, és az utcán kóborol, sírva keresi a férjét. 

A csend kezd kínossá válni…

Hosszú, nehéz éjszaka van mögöttem, nagyon fáradt vagyok, s talán ezért történik meg, hogy megkérdezem:

 – Mondja Frau S., minek csinálja ön ezt újra és újra? 

Ahogy kimondom, már meg is bánom, mert tudom a szabályt, hogy soha ne kérdezz, csak végezd a dolgod!  A kérdezgetés amúgy sem segít, mert az alkoholisták mindig találnak valami mentséget és igazolást a tetteikre.

Frau S-t láthatóan megdöbbenti a kérdésem, és hirtelen vörösebb lesz mint a kabátomon a vörös kereszt.

 – Azért mert – dadogja – a férjem…

És mondja… Csak mondja, egyre jobban nekihevülve. 

El?bb enyhén, aztán egyre jobban kezdek szédülni a halottaktól. Nézem azt a szerencsétlen Chanel kosztümbe öltözött elegáns asszonyt, és végül már nem látok mást, csak a  a krokodilb?r táskáján a Gucci feliratot.

 – Istenem küldj már egy taxit, hogy legyen már vége – könyörgöm gondolatban, amikor a n? hirtelen elhallgat.

Nem tudok felnézni, nem tudok megszólalni, de érzem, hogy néz, és tudom, hogy válaszra vár.

Hirtelen egy taxi fékez le mellettünk, de az asszony nem mozdul, csak néz.

 – Mondja Frau S., ön szerint milyen életet, és milyen férfit  érdemel egy olyan n?, aki ilyen szörny?ségeket már évek óta elt?r? – kérdezem, csak hogy mondjak valamit.

Frau S. néz még egy ideig, aztán nem szól egy szót sem, csak kihúzza magát, és méltóságteljesen beül a taxiba. 

Két nap múlva váratlan telefonhívást kapok:

 – Nézz be Hajnika, amikor erre jársz – mondja a klinika orvosa titokzatos hangon -, van valamim a számodra. 

Kíváncsian veszem át másnap a klinika címére érkezett csomagot, amin név helyett csak ennyi áll: “A szilveszter éjszakai hölgynek”.

A csomagban egy üveg finom konyak, és rajta egy cédula a következ? írással: 

“Nem találkozunk többé.

Az utolsó üveg konyakot elküldöm önnek. Köszönöm kedves, hogy meghallgatott.

Frau S.”

 

Prosit Neujahr!

 

/kemalka/

 

 

11 év 7 komment

Szép test és szép lélek, nem biztos, hogy ugyanahoz az emberhez tartoznak.

 

 

A felesége egy életen át gyötörte. Csináld ezt, csináld azt! Fogd be a szád, ne beszélj marhaságokat! Vagy: Hol voltál? Kivel voltál?

    Egyszer megtörtént, hogy egy üzemi kirándulásról több mint egy hónapig nem ment haza. Ottmaradt egy parasztasszonynál, és nem csak azért, mert az kakast vágott a tiszteletére.

    A asszony nem tudta, hogy hol lehet, de gyorsan kiderítette, és bombázni kezdte ?ket a levelekkel, telefonhívásokkal. Fenyeget?zéssel, siránkozással, ígérgetésekkel végül is elérte, hogy feladta és hazament.

Megbocsátott neki, de egy életen át emlegette, reggel, amikor felébredt, délben, ebéd közben, és este, amikor meg szerette volna megnézni a tévében a híradót.

    Történt, hogy megbetegedett, s az asszony olyan buzgalommal kezdte ápolni, hogy végül is be kellett feküdnie a kórházba. Ezentúl mindig talált valami betegséget, ami miatt hosszabb-rövidebb ideig benntartották. S?t, valahogy elérte az orvonál, hogy kétszer egy évben szanatóriumi kezelésre küldje jó messzire az otthonuktól.

    – Nem drágám, sajnos te nem jöhetsz velem, az orvos pihenést, teljes nyugalmat, alvást írt ki nekem.

    – Szó sem lehet róla, hogy egyedül mész! Te nagyon jól tudod, hogy mit tettél velem akkor, amikor egyedül engedtelek el arra a kirándulásra.

    De az orvos hajthatatlan maradt, ragaszkodott az alvókúrához és a a teljes nyugalomhoz. Igy aztán sikerült neki mindig egyedül utaznia.

    De egy napon komolyan megbetegedett. 

    “Ha még egyszer látni szeretnél….” – mondta  a telefonba, és én azonnal indultam…

 

    Ahogy néztem a vonatablakból az egyre ismer?sebb tájat, megrohantak az emlékek, gyermekkorom legapróbb részletei is, úgy törtek rám, mintha tegnap történtek volna.

    Szomszédok voltunk, együtt n?ttünk fel, este is csak nagy harcok árán tudtak a szüleink elválasztani minket egymástól. Id?sebb volt nálam, csendes, komoly fiú, olyan könyvkukac típus. Szeleburdi kislányként sokat bosszankodtam a nyugalmán, nem tudtam elképzelni, hogy tud valaki nyári délutánokat olvasással tölteni, és mi lehet egy virágon, vagy egy pillangón az, amit hosszú percekig lehet nézni. Szerette a szépet, a m?vészetet és az irodalmat, s bizony egy egész dalt végig kellett fütyülnöm az ablaka alatt, hogy kicsalogassam a szobájából. Csatangoltunk a közeli erd?ben, úszkáltunk a Lápos folyóban és ? közben Pet?fi  és Ady verseit szavalta.

    Soha nem telt be a természet csodálatával, türelmesen tanítgatott engem, hogy ne csak nézzek, lássak is, és ne csak olvassak, hanem értsem is.

    Hosszú évekbe telt, amig látni és érteni kezdtem, de akkor már régóta távol éltem t?le. 

    Lassan felcseperedtünk, elköltöztünk a vidékr?l,  ?  dolgozni kezdett a közeli városban, elváltak útjaink.  Egyszer izgatottan hívott, hogy látni szerene. Meglepett a furcsa viselkedése, csillogó szeme, boldog mosolya.

    – Megtaláltam  – mondta fojtott hangon, egy fényképet húzva el? a zsebéb?l. – Ugye milyen csodálatosan szép? ? lesz a feleségem.

    A fényképen számomra addig ismertelen, gyönyörü n? mosolygott vissza rám. 

    Egy hónap sem telt el, felhívott, és boldogan mesélte, hogy összeházasodtak.

 

    Egyedül feküdt a szobában, amikor beléptem. A n?vér felemelte az ágyat a fejénél, hogy láthasson engem.

    – Most én vagyok a soron – mondta -, most már annyi nekem.

    Igazi ateista volt, mindig mondta, hogy ? nem hisz sem Istenben, sem mennyországban, sem utolsó ítéletben, de most megkérdezte.

    – Vajon mi lesz velem azután? Te mit gondolsz?

    Tétováztam… Most kezdjek el prédikálni, okoskodni?

    Olyan furfangos, gúnyos mosollyal nézett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Végül kinyögtem:

    – Tudod mit? Menj csak nyugodtan el?re, majd kés?bb, amikor utánad megyek, megbeszéljük ezt is.

    Nagyot kacagott, aztán játszottunk egy kártyapartit, és ? gy?zött, mint általában mindig.

    Búcsúzáskor azt mondta:

    – Akkor várlak, találkozunk a túloldalon, ha tényleg komolyan gondoltad.

    – Igen, komolyan gondoltam. Viszlát odaát.

 

    Vagy két hetet élt még. A felesége éjjel-nappal az ágya melett ült.

    – Maradj otthon, édes – kérte, de az asszonyt nem lehetett onnan elmozdítani. A n?vér mesélte, hogy végül az orvos er?szakkal ültette be egy taxiba.

    – Önnek  most már nagyon fontos, hogy rendesen kipihenje magát!

 

    – Mindnyájan tudtuk – mondta a n?vér -, hogy szeretett volna végre egyedül maradni, id?re és nyugalomra volt szüksége, hogy kitisztíthassa a lelkét. Ez az utolsó munka, amit meg kell tennünk, és ehhez szükségünk van a csendre, az egyedüllétre. Elég volt neki egy este és egy éjszaka. Nem aludt el, csak lassan megváltozott a légzése. Sikerült neki békében elhagynia a világot. Kora hajnalban, teljes nyugalomban meghalt.

    – Azonnal hívniuk kellett volna engem! – kiabált másnap reggel a felesége. – Mindig ott voltam melette, mindent megtettem érte! Mindig a háttérben voltam, árnyékként követtem mindenhova! És alig megyek el egy pillanatra, meghal nekem. Hogy tehetette ezt velem?

 

    Sokáig emlegette utána még, hogy feláldozta a szépségét, a fiatalságát és az életét egy olyan férfiért, aki valamikor megcsalta ?t, és képes volt úgy meghalni, hogy még csak el sem búcsúzott t?le. 

 

 

 

 

 

11 év 8 komment

“Van az életben egy-egy pillanat,
hogy nem várunk már semmit a világtól”(Ady Endre)

 

 

 

A napsugár úgy mosolygott be a nyitott ablakon azon a vasárnap reggelen, mintha azt az érzést akarta volna kelteni, hogy az élet  ?szinte és könny?, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint amilyen mögöttünk van.

    A konyhaasztal sarkánál ült, kedvenc kávéscsészémet szorongatva, behunyt szemmel, s arcán a jól ismert szomorkás mosolyal élvezte a nap meleg sugarát, amely kéjesen ölelte át meztelen fels?testét.

    Tavasz volt, a leveg? tele élettel, virágillattal, madárcsicsergéssel, s a kávé illata csalogatóan lopakodott be a hálószoba nyitott ajtaján – a bóditó kávéillat, ami azel?tt mindig kicsalogatott engem az ágyból. De most csak feküdtem némán és tehetetlenül, csodálkozva nézve ezt a valójában idegen embert, aki a saját lakásomban, a kedvenc kávéscsészémmel a kezében, olyan otthonosan ül a konyhaasztalnál, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

    Szinte lélegezni sem mertem, nehogy megzavarjam a mély csendet és nyugalmat, ami körülvett bennünket. Olyan pillanat ez, amilyet csak ritkán él át az ember, amikor mozdulni sem tud, mert minek? Hogy mindent elrontson?

    A lélek nyugalma ez, amikor nem kell semmit sem mondani, semmit sem tenni, semminek sem megfelelni… Csak úgy lenni.

    Mintha megérezte volna, hogy nézem, lassan, óvatosan felém fordította a fejét, az arca nem változott, de a szemében valami szomorúsággal kevert vágyódás csillogott.

    A nyitott  ablakon beáramló szell? beletúrt ?szül? hajába. Szótlanul néztük egymást, s éreztem, ahogy  lassan átjárja testemet az elmúlt nap és éjszaka szeretetének meghitt melege.

    Ajándék – gondoltam -, ajándékot kaptunk a sorstól, egy napot és egy éjszakát. Olyan ajándékot, amit mindketten több mint negyven éveig kerestünk és vártunk. És amikor mindketten feladtuk, amikor már egyikünk sem remélte, hogy megtalálja, akkor egyszer csak itt van.

    Két ember, aki nem vár semmire, nem küzd semmiért, két egyenl?en er?s fél, aki egész eddigi életében mindig mások támasza, mások Valakije volt. Két ember, akinek valójában nincs szüksége egymásra, nem akar egymástól semmit, nem kér számon semmit, nem vár el egymástól semmit, csak egyszer?en együtt akar lenni… Csak ennyit.

    Aztán a sors, vagy a végzet összehozza ezt a két embert. Mint amikor két fa lassan, s valami véletlen folytán egymásfelé kezd hajolni, addig, amíg a koronájuk összeér, összeölelkezik, de a gyökereik távol vannak egymástól.

    El?ször életemben éreztem ezt a mély megnyugvást, hogy minden úgy van jól, ahogy van, olyan lehetek, amilyen vagyok, mert ez az ember nem kérdez semmit, nem furcsál semmit, semmilyen szándékot nem keres, csak itt van. Velem van.

    Két szabad lélek találkozása ez, a nyugalom , a szabadság, a csoda megélése.

    Lassan, mint aki nem akarja megzavarni a csend nyugalmát, letette a csészét, az egyik kezével végigsimitotta szélt?l felborzolt haját, a másik kezével az inge után nyúlt. De keze megállt a leveg?ben, s arca még szomorúbb lett.

    – Ha most maradok, örökre megváltozik a körülöttünk él? emberek élete is. Valóban ezt szeretnéd?- kérdezte alig halhatóan.

    – Szeretnék az id?k végezetéig így maradni! – sikoltotta bennem valaki, ott legbelül, de szólni nem tudtam. 

    Csak a fejemmel intettem nemet.

    Többé nem szólt, de gondolatai visszatükröz?dtek az arcán, mert mosolya még szomorúbb lett. S ahogy néztük egymást, lassan folyni kezdtek a könnyeim. Érdekes módon nem éreztem fájdalmat, csak mélységes mély hálát.

    Behunytam a szemem, hogy megállítsam a píllanatot, a rohanó id?t. Nem tudom, meddig feküdtem így, de amikor újra felnéztem, már nem volt senki a konyhában.

    Csak a napsugár mosolygott be a nyitott ablakon, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet lehet ?szinte és könny? is, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint ami mögöttem van.

 

 

 

 

 

 

 

11 év 8 komment

 

 

 

Hallgatom a rádiót, olvasom az újságot, nézem a szörny? képeket a Haitiban történt földrengésr?l, és vitatkozom. Nem a párommal, sem a gyerekeimmel (?k  távol vannak), és nem is a pacienseimmel (mert minek?), hanem magával a Jóistennel. Bár szavam pusztába, azaz szobába kiáltó szó, vitatkozom körömszakadtáig. Mert nem értem. Miért éppen ?k? Miért mindig a legnyomorultabbak?

    “Deye mon gen mon” – mondja egy Haitiban született közmondás. A hegy mögött is hegyek vannak. Vagy “A szegény embert az ág is húzza” – mondanánk magyarosan.

    Jobb id?kr?l már régóta nem is álmodott már senki Haitiban. A szegénység Amerika szegényházában évszázadok óta h?séges társa az embereknek. Az er?szak, a korrupció, a kilátástalanság már több mint ötszáz évvel ezel?tt elkezd?dött náluk, akkor, amikor 1492-ben Kolombus Kristóf “felfedezte” a vidéket.

A tízmillió lakosú Haitinak hetven százaléka munkanélküli. A lakosság nagy részének nincs áram a lakásában, nincs tiszta ivóvíz, nincs egészségügyi szolgáltatás. Minden második lakos analfabéta, és a legmagasabb életkorhatár ötvenkét év.

    “Itt nemcsak szegénység van” –  mondja egy brazil katona, “ez maga a pokol!”.

    Keser?ség, éhség, er?szak, korrupció. Évszázadok óta ebb?l álltak a hétköznapok Haitiban.De most a nyugati világ legszegényebb országa még szegényebb lett.

    “Itt a világ vége. Segítsetek nekünk…” – írta kétségbeesetten Neil, egy kislány, a Twitteren. 

    Kétszáz év óta a legnagyobb földrengés (7-es, a Richter skála szerint). Csak egy percig tartott, de lett több utórezgés. Az épületek úgy d?ltek össze, mint a kártyavárak, maguk alá temetve a szerencsétlen embereket. A halottak száma több tízezer, a sebesültekr?l nem is beszélve. Hárommillió ember maradt fedél nélkül.

    A Pokol melett ott a Paradicsom! Ott nem is érezték a földrengést.

    Nehéz elképzelni,de csak néhány kilométer távolságra ett?l a rémálomba ill? helyt?l található a kedvelt túristaparadicsom a Dominikai Köztársaságban. Több mint hárommillió látogató az Egyesült Államokból és Nyugat-Európából bizonyítja, hogy ellentétben Haitival, ez egy nagyon biztonságos hely, igazi paradicsom az idelátogatóknak. 

    Persze, itt sem csak paradicsomi állapotok uralkodnak. A túristagettón kívül itt is virágzik a korrupció, és a szegénység. De ellentétben Haitival, az ország helyzete politikailag stabil, iskolakötelezettség, szabad sajtó, és alapfokú egészségügyi ellátás is van. Legalábbis a túristák látogatotta helyeken. Biztonságból. Err?l a Haitiban él? emberek csak álmodhattak. És a keddi katasztrófa óta a mindennapi harc a túlélésért még kilátástalanabbá vált. Most eluralkodott a káosz, a kétségbeesés, és a pánik…

    Szóba hozom itt-ott a történteket, idegen vagyok itt, “más a mentalitásod” –  szokták rólam mondogatni, ezért kíváncsi vagyok a véleményekre.

    “Szörny?” – mondja az egyik nyugdíjas bankigazgató -, “hogy az ember már a saját pénzén sehol sem nyaralhat biztonságosan”. Ismeri a vidéket, valamikor széltében hosszábban keresztülutazta a vílágot.

    “Nem ott történt, Rittmüller bácsi” – magyarázom neki -, “hanem a szomszédos Haitiban.”

    “Na, hála Istennek” – mondja elégedetten. 

    “Melyik Istennek hála?” – kérdezem csodálkozva. – “Hát nem azt magyarázta nekem múlthéten, hogy nem létezik semmiféle Isten?”

    “Á” – legyint bosszúsan -, “persze, hogy nincs Isten , kislány, hát még mindig nem látod? Csak úgy szokták mondani!”

    “Aha” – er?ltetek mosolyt az arcomra. – “Értem már. Nincs Isten. Melyik menüt kéri ebédre a három közül, Rittmüller úr?”

 

 

 

Kemenes Hajnalka Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.