Zsigmond Enikő : A tyúk és a Lajos

A Lajossal csak sátoros ünnepek előtt találkoztam. Nem is tudtam mást róla, csak hogy ő a Lajos. Jeles ünnepek előtt megjelent a szerkesztőségben és fölpucolt, konyhakész kacsát, tyúkot hozott a kollégámnak. Aztán nekem is. De se a teljes nevét, se telefonszámát nem tudtam, a rendelést mindig a Lajos intézte. Merthogy a kollégám is Lajos volt… de most a történet fonalát az először említett Lajos alakja köré gombolyítjuk.
Történt aztán egyszer, hogy úgy február tájékán – amikor semmiféle sátoros ünnep nem akadt – egy távoli tájon élő régi, kedves ismerősömmel váltottunk levelet, aki a következő hét végére tervezte, hogy hazalátogat a mi vidékünkre, végigjárja a régi barátokat, ismerősöket, és írta, hozzám is jönne, ha szívesen látom.
Szívesen, persze, s olyan nagy volt az örömöm, hogy ajánlottam, ebédre jöjjön, hogy aztán a fehér asztal mellett a kulináris örömök társaságában tudjunk beszélgetni, kivel mi történt a találkozásunk óta eltelt hosszú évek alatt.
Miután igent mondott a meghívásra, gondoltam, meglepem olyan igazi, falusi udvaron kapirgálós tyúkból készült húslevessel, de akkor még nem is tudtam, micsoda feladatot vállalok ezzel…
Mint mondtam, február vége volt, házamnál mindössze egy kutya alkotta a háziállat-készletet, szüleimnél még ennyi sem.
Ismerősöktől érdeklődtem, ki tudna adni, szerezni nekem felpucolt házi tyúkot, mert hát tollasjószággal én nemigen tudok mit kezdeni, hiszen úgy nőttem fel, hogy édesanyám soha nem vágott el egy tyúknyakat sem. Apunak ugyan mondta még szerelmük hajnalán, hogy legyen férfi, és vágja el ő azt a tyúknyakat… s ha már egy hites társ ilyen felszólítást kap a nejétől, nincs mit tenni, hozzáfogott. Esztergályos iparos ember és ifjú férj lévén, neki sem volt sok gyakorlata ebben, így a tyúkot a favágó tőkéhez kötözte, aztán félrenézve lesújtott rá, így persze mellément a csapás, átvágta a kötelet és a tyúk hatalmas szárnycsapkodással és károgással rohangált körbe-körbe az udvaron…
Soha nem kérdeztem később, hogy az asztalra kerülő lábasjószágot hogy érte a végzet, azt hiszem, a szomszédnénink volt, aki végrehajtotta az ítéletet.
De térjünk vissza az eredeti történethez, mert ha mindig így elkalandozok, soha nem tudom elmesélni, hogyan került tyúk a régen várt barát tányérjába és mi köze ennek a Lajoshoz…
Szóval, teltek a napok, közeledett a hétvége és bizony tyúk sehol. Akkor jutott eszembe a Lajos. De mint már mondtam, nem ismertem közelebbről, a teljes nevét se tudtam és sátoros ünnep se közeledett, így hát reményem sem volt, hogy bejön a szerkesztőségbe hozzánk. Kollégámat kértem, segítsen. Akkor vallotta be, hogy ő sem tudja a Lajos teljes nevét, azt sem, hogy melyik tanyáról jár be a városba, évek óta csak úgy van beírva a telefonjába, hogy kacsás Lajos. De bizony a Lajos többszöri próbálkozásra se vette fel a telefont…
Eljött a péntek, a vendégvárás előtti nap, tyúk sehol, de valahol belül éreztem, hogy ez a történet még nincs lefutva, tyúk kerül valahonnan az asztalra, ha a fene fenét eszik is…
Szomorkás, esős idő volt azon a napon. Miután végeztem a munkával, összepakoltam, de közben egyre csak ott volt igen erősen a gondolataimban egy leveses fazékba való falusi tyúk iránti kívánság. Beültem az autóba, elindultam, s csak azt vettem észre, hogy nem a megszokott úton indulok hazafelé. Bevett útirány volt, hogy a városházát megkerülve a Nagytemplom felé tartok, majd a kórház utcáján kanyarodok ki a várost átszelő 51-es főútra, s hagyom el a várost, de most pont az ellenkező irányba tartva araszoltam a délutáni forgalomban…
No nem baj, így is jó, gondoltam, s az utca végén kikanyarodtam az egyre sűrűsödő esőben az említett főút lakótelep mellett elvezető szakaszára.
Aztán megláttam… annyira hihetetlen volt, hogy először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem. A lakótelep melletti bicikliút szélén ott gyalogolt velem szemben szatyorral a kezében.. a Lajos.
Megálltam az út szélén, még a motort se állítottam le, az esővel mit sem törődve kiugrottam az autóból, s kiszakadt belőlem az örömteli üdvözlés, hogy: – Lajos, az Isten áldja meg magát, de örülök, hogy látom!
Rám nézett, megismert, de rögtön láttam, hogy valami bosszantja, s mielőtt megkérdezhettem volna, tudtam, ha nem kérdezem, akkor is elmondja.
Előrenyújtotta a kezét, mutatja a szatyrot, majd a vállán már alaposan átázott kabátot: – Jó, hogy maga örül nekem, de én nem örülök ennek a napnak. Volt rendelésem, tyúkot kértek ide egy házhoz, aztán dolgozok vele ebben a nem embernek való időben, behozom a városba, aztán már vagy húsz perce csöngetek, meg álldogálok a ház előtt, de nem jön ki senki. Elfáradtam, átáztam, most meg vihetem haza…
Annyira valószerűtlen volt ez az egész, hogy csak annyit tudtam mondani: – Ne vigye sehova, én megveszem.
Így került a tyúk hozzám, a fizetség érte a Lajoshoz, és így végződött hát a történet mindkettőnk számára megelégedéssel… valamint azzal a bizonyossággal, hogy ha az ember valamit nagyon szeretne, méghozzá olyat, amivel másnak örömet akar okozni, akkor azt csak erősen akarni kell és megadatik…

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Zsigmond Enikő 1 Írás
Egy pici Duna-menti faluban élek, Ordason. Harminc évig voltam egy városi hetilap szerkesztője, főszerkesztője. Jelenleg újságíróként egy megyei napilapnál és néhány regionális lapnál "szabadúszok", grafikai munkákat készítek, és könyvek számítógépes szerkesztését, tördelését és nyomdai előkészítését végzem. Írásaim az említett lapokon kívül a már hatodik kiadását megérő Szó és kép antológiában jelentek meg, néhány festményemmel együtt.