Bereczki Gizella - Libra : Mindenszentek után

 

 

Egy idős asszony gyakorlott mozdulatokkal tisztogatta a sír köveire hullott tarka faleveleket. A kis seprű, mely az otthon tisztaságát és melegét közvetítette számomra, sehogy sem illett a temető rideg mozdulatlanságához. Kicsi gyermekként nagyikámtól láttam hasonlót, amikor szombatonként a tisztaszoba tapasztott földjét frissítette a cirokseprűvel és mázolta újra vasárnap tiszteletére. Egy szoba, egy konyha, a közöttük húzódó előtér a kamrával, s benne nyolc gyerek. Felfoghatatlannak tűnt a sokgyerekes szegénység omladozó bizonyítéka, amikor néhány éve egy munkagép a földdel tette egyenlővé, hogy helyébe egy háromszor akkora épüljön csupán két embernek.

Lassítottam lépteimet, s rácsodálkoztam az evilági ténykedés túlvilágnak szóló üzenetére.

Az őszi lombok rőt és sárga levelein szikrázott a napsugár. Fogyó erejét összeszedte, majd búcsúzóul megpihent az emlékezés virágain. A díszes márványok apró oltárokká nemesültek a gyertyák és mécsesek fényében épp úgy, mint a mohával benőtt kőtömbök.

Miközben a családi sírokat fürkészem, a mögöttem sétálók vitája tereli el gondolataimat. A téma, bár a helyhez illő, mégis meglep. A két idős nő komoly szócsatába keveredik a hamvasztás kontra temetés kérdéskörén.

— Na, engem ne temessenek! Azt a fél milliót, amibe manapság kerül, inkább költsék magukra a gyermekeim. A temetkezési vállalkozók egyre szemtelenebbek, a sírkövesekről nem is beszélve! Hamvasszanak csak el! — közli határozottan a fiatalabb.

— Micsoda? Égessenek meg? Brrrr! — borzong a másik.

— Nem mindegy? Akkor már úgysem érzed! — nevet sajátos humorán a hatvanas éveit elérő asszony. — Az interneten láttam, hogy csinálják. Sokszor megnéztem. Felcsapnak a lángok, néhány perc az egész, utána bele az urnába és kész! — folytatja a jól tájékozottak fölényével.

— Az csak egy doboz, szomszédasszony. Hallotta, hogy Simon Bözsi néni is elveszett? Az urna elkeveredett a költözéseknél, s csak három év múlva került elő valahonnan! Ki tudja, milyen por van abban! Na, engem tegyenek csak koporsóba, összespóroltam a rávalót! Mi keresnivalója van egy halott hamvainak a szekrény tetején vagy a vitrinben? A Józsi is hazavitte Marikáét, azóta be is golyózott szegény. Azt állítja „beszélni” szokott hozzá. Bolond! — csap egyet a kezével. — A holtaknak a temetőben a helyük — fejezi be okfejtését a hetvenéves termetes asszony.

Gyorsítom lépteimet, lemaradnak. Belefeledkezem a sírfeliratokba.

Egy név, két évszám, esetleg egy- vagy kétsoros idézet, ami leginkább sablon szöveg.

Olvastam nemrég, hogy a román szaploncai Vidám temetőben minden díszesen faragott fejfára az elhunyt egyéniségét, mesterségét, életének történetét vésték, humorosan, élcelődve. A helyi népművész, aki elindította ezt a különleges szokást, úgy gondolta, ha már elkerülni úgy sem lehet a halált, akkor legyen övék az utolsó szó. A vidám versikékkel díszített fejfák emberi sors-üzenetek, olykor tanulságosak, olykor tragikusak, de mindenképpen személyesek.

Végignézek a soron. Itt egészen másról árulkodnak a nyughelyek.

A sírkő-trend pontosan kivehető. Minden november elsején találni valami új stílust, amit az egymással versengő hozzátartozók bevezetnek. Ez is személyes, csak nem az eltávozottról szól.

Utolérem a sírokat kerülgető szüleimet és beléjük karolok. Vajon mire gondolnak közel a nyolcvanhoz?

Most még egy-egy ismerős név láttán emlékeikben kutatnak, néha nagyot sóhajtanak, olykor családi szálakat bogoznak.

A mécsesek és a krizantémok lassan elfogynak a kezünkből.

Alkonyodik. A több száz gyertya fénye földöntúli ragyogást kölcsönöz Mindenszentek napján az egyébként sötét temetőnek.

— Milyen szép. Ezt biztos látják fentről is! — int fejével az ég felé anyukám.

Elmosolyodom. De hisz bennünk élnek kitörölhetetlenül: a mozdulatainkban, a szokásainkban, a mosolyunkban, a könnyeinkben, mert szerettek és szerettük őket.

A kijáratnál újra belebotlok a két szomszédasszonyba. Megnyugodva csípem el a legfinomabb krumplis lángos készítés receptjének végét:

— Ha így gyúrja be Rózsika, akkor biztos nem szívja meg magát olajjal!

 

Az élet megy tovább. A temető marad a helyén, s várja, hogy minden évben egyszer az égig érjen a fénye.

 

Legutóbbi módosítás: 2016.11.07. @ 21:40 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 83 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."