Ha majd a megbánás ajtaja
két irányba nyílik, s lelkem
hazatér, vért?l iszamos kézzel
kopogtat, ám nem történt baj,
hiszen csak magamat öltem.
Kocsmák rettegett magányát,
húgyszagú kurvák szerelmét,
filléres koldusok részeg danáit,
összeokádott ruhám savanyú
szagú, tépett rongyait hozom.
Dadogok valamit az elkésett
megváltásról, a hiába keresett
Isten röhög? cinikus papjairól,
az üresen kongó harangokról,
melyek csak a galambokat tanítják
repülni. Majd mesélek az idegen
városokról, hol mindig esik az es?,
s a fáradt vándorok fázósan,
kiterítik köpenyüket a hajnali
napfény megbocsátó sugarára.
Mesélek egy lányról, ki reggelente,
virágot t?zött a hajunkba, s
mi zokogtunk – mert ugye mindig
esik az es? -, és a kanálisok
fekete mocskát még a mi
könnyeink sem bírták tisztára mosni.
Engedj be kedves, kötözd be sebeim
foltozd köpenyem, legyek tiszta,
hisz' holnap újra értem jönnek a városok.
