Talán itt fog következni Einstein egyik legizgalmasabb témájú tétele, melyet számtalan fantasztikus irodalmi alkotásban, számtalan módon feldolgoztak? Nem, nem erről van szó. Nem tudományos értekezés, annál inkább egy mese. Egy valóságos mesébe csöppent az idelátogató. Hol volt, hol nem volt, néha azonban valahol csak-csak. Előfordult, itt-ott. Valójában igen közel, ugyanakkor talán mégis távol. Talán még a hideg üveghegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú mamlasz fúr, munkaidő után, valahol a téridő harmadik síkján, ha jól számoltam, egy harmadik műszakban. Talán még a határon is túl. Ám ki tudja, minek hol van határa? Talán ott, ahol nagy távlatokban, végestelen végig, akadálymentesen ellát a szem, azaz, nem egészen. Valószínűleg ott már a szem is csak fáradtan látja el feladatát. Nem ott, tehát, csaknem biztos, hanem azon is túl. Túlon is túl, mi több: könnyen lehet, elkeseredetten ott, ahol a jólét is csak kényszerből van jelen. Ott, ahol jelenleg is munkálatok folynak, nagy sebesen. Ott, ahol nemcsak a takarékosság a fő, ott, ahol most értékes dolgok előtt hajlik meg a fő, ott, a lehetetlen helyzetben, amit nem éles elme talált ki, de nem is életlen, s mindez nem lehet véletlen. Tehát elárulom: ott, ahol minden szép és csendes… Ott, ahol most nincs is kiút, ahol hatalmas betűk hirdetik eme átjáró rendeltetését, szolidan, néhány betűvel, valahogy így: „BEJÁRAT”. Bárki ember fia (vagy akár lánya), ki átlépi ezt a képzeletbeli határt, előbb az átjáró előtt levő, „tároló” elnevezésű tárolóba köteles letenni kabátját, kalapját, főkötőjét. A szabályos belépés csak ezt követően történhet meg, őrző-védő szolgálók által is ellenőrzötten. Így már amint, azaz, helyi kifejezéssel: mihájndst ezek a dolgok jogszerűen bekövetkeztek, és már azon tűnődsz, hogy magadra maradtál, megtapasztalhatod, mennyire nem így van. Körülnézve láthatod: nem vagy ezzel egyedül, nagyon sokan vannak körülötted ugyanabban a cipőben, amiben Te magad is, vagyis magány, és nyugalom vesz körül. Miután a belépést lehetővé tevően, jegyeddel az ajtónállók lekezelően lekezeltek, és miután már velem is felhagytál, felhagytál minden reménnyel, átlépheted végre a bejáratot. Bent egy hatalmas mező terül el, amilyent talán csak álmaidban láthattál. Az álmok mezeje ez. A csodás mező egy ismeretlen tér. Ám hamarosan ismertté válik, ahogy közelebb ér a vándor, és megpihen a sarkon. Sarkokat azért is jó, hogy alkalmaz az ember, mert így könnyedén elhelyezhető valami útbaigazító tábla, mégpedig az a fajta, amit sarkokon szokás elhelyezni. Ezen a sarkon is elhelyezésre került egy ilyen fém-szerkezet, rajta betűk. A gyanútlan járó, kellő, mivel ismer bizonyos betűket, könnyedén rádöbbenhet a tényre: betűkkel van dolga. Így aztán mit van mit tenni, mint beleolvas más táblájába. A tábla egyértelműen jelzi a hely hovatartozását, habár a tudomány mai állása szerint ezen a téren még sok kutatást kell elvégezni.A tér, melynek nevét kibetűzve nevezzünk talán „Ezena” térnek, mindennel fel van szerelve. Ám ezt nem tudhatja egy idevetődött vándor, mivelhogy talán most jár itt, először. A térre mindenfelől bevezető utcákat ajtónállók őrzik, meleg szeretettel. Amikor először léptem én is Ezena térre, magam is elcsodálkozva figyeltem fel az itt tapasztalható furcsaságokra. Így például nagy meglepődést okozott nálam, mikor a téren több régi ismerősömet is felfedeztem. Egy darabig óhat nélkül… Mit beszélek: óhatatlanul ott kellett ácsorognom, epekedve. Egy jobb kor után epekedve álldogáltam, majd ahogy megpillantottam magamat egy kocsma ablakában, onnan is visszatükröződve, végzetes elhatározásra jutottam: feltettem a kérdést a szinte semmiből előbukkant ismerőseimnek, fenn, hangon: „Hová kerültem, és hol az én hazám… Izé, házam?” Láttam, az ajkak válaszra lendültek, majd a válaszok megkezdték az elenyészés gyakorlati megvalósítását: a válaszok hallatlanok voltak. Ott, és akkor meg is jegyeztem: ez hallatlan. Szerencsémre, ezt senki sem hallotta, így nyugodt lépésekkel elindultam a fogadási iroda épülete felé. Érdemes megtennem a lottón néhány számot, ha már egyszer szerencsés vagyok, kamatoztatni is szeretném ezt az újonnan felfedezett dolgot. A felfedezést nevezzük talán találmánynak. Miután ezt megtettük, Ezena téren kezdett összeállni, hogy úgy mondjam, összecsomósodni egy olyan anyag az emberben, melyet még bármikor felhasználhat, ha megteheti. A találmánynál tartottam, Ezena téren még nem mondtam el mindent. Többek között arról sem, hogy valóban létezett az idők folyamán egy találmány, mely – mint általában a találmányok- fiatal, új élethez kapcsolódott, mégpedig egy fürdetést elszenvedő, vagy azt élvező, ám mindenképpen fiatal, kb. 6 hónapos emberhez kapcsolódott. Nem ő volt a feltaláló, de nélküle soha nem került volna napvilágra az apukája munkahelyén a falra kifüggesztett „Megoldandó feladatok” cím? lista egyik pontjában szereplő ún. talajvízszint-szabályozó – hogy úgy mondjam – feltalálása. Történt ebben az időben, hogy talán a reklámok, talán a szükség hatására rendelkezésére állott a fiatal anyukának egy „gyermeksampon” feliratú műanyag flakon. Kicsi, tömzsi kis flakon volt, ezért csupán a mosdókagyló szélére kerülhetett, mint elhelyezési helyre. A gyanútlan fürdetés olykor teendőket rak a fürdetők vállára, mivel mondjuk, máshol nincs is hely, a mosdó széle foglalt, az új sampon, a gyermeksampon által. Történik azonban mesénkben egy sajnálatos baleset, mikor is a sampont, habár gyermeksampon, mégis magára hagyják. A Sors azonban nem játszik, és lecsap abban a minutumban a lehetőségre, amint arra sort tud keríteni. A mosdókagyló széle van azonban annyira keskeny, hogy – s habár éppen folyik a víz a csapból, gördülékenyen – a keskeny helyről semeddig sem tart az ereje teljében levő gyermeksamponnak, hogy egy óvatlan mozdulat hatására lebukfencezzen, bele a kagyló aljába. Zuhanása közben, elárulom, nem titok, a szemlélődő, a külső szemlélődő végre megfigyelheti, mennyire tévedett a sampont tartalmazó doboz töltöttsége ügyében, ugyanis az eredeti csomagolású, színültig töltött flakon tanújelét adja töltetlenségének. Nem csinál ebből nagy ügyet, estében (keltében) bukfencezik egyet, s fejjel lefele érkezik a mosdótál aljába, ahol egy pillanat alatt megkezdi a víz útjának elzárását. A dolog néhány percig senkinél sem tarthat számot a történtek iránti érdeklődésre, hiszen a fürdetésre oda kell figyelni, nem gyermekjáték, még ha a fürdetett ezt is gondolná, akkor sem. Így a néhány perc leteltével félő, hogy a megtelő mosdóból kiömlik a víz (melyre a fürdetés nem tart számot a járólapon majdan) a nem is olyan sokára várhatóan elhelyezkedő töménytelen vízre. Ám ekkor csoda történik. Nem csoda, hisz rég történt már úgyis Ezena téren ilyesmi: a samponos doboz megkezdte hirtelen emelkedését. Heuréka! – kiáltottam volna, azonnal, ám sajnos nem ismertem ezt a nyelvet, ezért szépen csendben maradtam, nem szóltam egy szót sem a dologról. Inkább elhatároztam, visszacsöppenek a valóságba. Meg is tettem, azonban várakozásomtól eltérően senki sem vette észre érkezésemet. Voltak, akik arról sem tudtak, hogy hol jártam, miközben nem voltam jelen. Mindezzel azonban nem törődtem, mert tudtam, hogy holnap folytatódik ez az utazás ezen a mesés helyen… Azaz: Ezena téren. Így a jó meleg kis ágyikómban átfordultam a másik oldalamra és elkezdtem erősen arra koncentrálni, hogy mi történik jelenleg Ezena téren. Sokan talán nevetnek e cselekedetemen, ám elárulom, nem ördöngősség, már volt alkalmam csodás tengeri élővilágot látni, álmomban. Elárulom, hogy úgy tapasztaltam: néha az álom még a valóságot is felülmúlhatja.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.12. @ 11:45 :: Berta Gyula