Csillagalattjáró
1.
Ó, jaj, hogy minden jelképpé válik,
amit kívántam egyszerinek, de úgy,
hogy bármikor megtörténhet, mert
hétköznapi, nincs mítoszuszálya,
kométafeje, de anyag és van, és nincs
amit múltnak-jöv?nek hívnak,
mert volt a lesz, és elj? a múlt,
találkát adnak mindenek e percben,
hisz egyszeri, mert nincsen történelem,
most keletkezik mi örökre kihúny,
s nem húnyhat ki, mi örökre keletkezett,
mert minden jelképpé válik, e vihar
mit kívül érzek s a csönd is,
mely belülr?l fakad, s túl égzengésen
üzen egy nagyobb csöndebb csöndnek.
2.
A hasonlóságban – különbözünk
különböz?ségben – hasonlítunk,
Parmenidész szeret?je lett volna Zénon,
Szókratész körülöttük ifjú suhanc,
Platón meg kitalálta az egészet,
hogy ?bele folyjon minden patak,
s legyen ? a tenger, amib?l párák szállnak,
s ha jöv? folyamai lesznek is, lehullott
es?jét magukba gy?jtve majd egyszer –
mind belefolyjanak: múltból, jöv?b?l;
mert oly könny? és oly nehéz az idea.
3.
A napok
Kikelnek bel?lem, mint apró magocskák
és a szál vagyok én, mire fölf?zetnek.
Eleje se vége, s csomótlan szál vagyok,
nyakakba nem ill?, mert isten ékszere:
nincsen aki hordjon, nincsen ki viseljen.
Lehet, hogy a csillag, mire nézünk, rég nincs.
Lehet, hogy az óránk rég rosszul jár,
s nincsen id? – mire úgy hittük rég.
Sötét az éj – mert bárki lehullhat,
mit véltünk öröknek – mind odahagy,
mítoszaink mind bels?nkbe n?nek,
s ráég a testünk, míg élve marad.
Kikelnek bel?lem, mint apró magocskák
és a szál vagyok én, mire fölf?zetnek.
Eleje se vége, s csomótlan szál vagyok,
nyakakba nem ill?, mert isten ékszere.
4.
Uram,
én a világot magammal mértem,
vagy rámértem magam a világra,
s nem értem, mivel megmérni véltem
egy világnapban az ellibben? szárnyat.
Próbálhat-e mértéket, kinek mértéke
megállapodás, fényeknek megállj,
és súlya a fénynek, hogyha megállt.
Mennyi a bizalom bennem, elfutóban,
hogy amit látok, nem volt, hanem van,
csillagot, Téged, én tartlak össze,
múltból néz? szemmel jöv?t hiszek,
ez minden, amit becsülünk mának;
ami köztünk van és általa mi,
nem áltat testvériség csillagporfénye,
aluljárókból porosan lépek,
nem nézek Rád, mégis tekintetem mélyén
helyed van, jobbik énem, a hasonlatos –
és gyermek kezemmel szélforgót ragadok:
enyém a szél és napodon árnyékot adok.
5.
Miért gondolod: fiad inkább rokon,
közelebb állna hozzád, mint apádhoz
te álltál egykoron,
hisz most közelítesz, korosodván,
hajadból kifakuló jelennel,
mikor idegenben
is meglátod mindazt, ami rokon,
már-már mindenki ismer?se vagy,
közöd sosincs részhez,
mindig az egésszel kell hogy tartsál,
melynek része lehetsz.
6.
Hogyha tudnám mind, mit egykor tudtam,
házam, szobám oly hatalmas volna,
milyen apró voltam benne egykor,
Istennek is más mérete lenne,
sokkal nagyobb és egyszerre
sokkal kisebb lenne.
7.
Ó, a madár, mind a madár,
lelket visz, lelket kaparász,
megül ágon, feketéllik
cs?re, karma egybe fénylik,
fényesség a lelkek titka,
tépi-marja, ki hogy bírja,
kinek nem jut – annak könny?,
csinál, mintha volna szörny?,
éhe lenne, lélekéhes.
8.
(Egyiptom felé)
Kisebbik nevem tudom idelenn én is,
a nagyobbról nincs ismeretem; hordhatnám
pedig, és átírathatnám a könyveket,
mik t?lem jönnek, úgy tesznek legalább is,
de van egy még titkosabb
és legfens?bb olvasat,
minek hangját se hallom, szavát se értem,
ha el is jutna fülem mezejére – se
látnám, mert oly ?si, vad, nincsen rá nevem,
s ha megszólíttatik, én is vele megyek.
9.
Én, ki ifjan, egykoron,
magam kitakartam s paplanom
lerúgtam rólam, szabadon
akartam élni, álmodom.
Hányféle csöndb?l gyúrtak hozzá,
míg bens? hangom elcsöndesült,
Hányféle zajjal kerítettek,
míg a kerítés belül került,
Miféle számok egyik-másik
része voltam, ki lázadozik,
s magát a matematikát
vontam kétségbe. „–Álmodozik.”
(Ha kérdezni már nem tudok, hitem mib?l lesz?
Kérdezd meg a napot, a holdat, a csillagot:
létük mivégre.)
10.
Aranyos lény az ember
az ember
Nyáron jobb a hóember
hóember
De még jobb a jóember
jóember
Akár nyár van, akár tél
nem gazember.
Mert minden halál három évmilliárd kudarca,
ha az egyént nézzük határaival,
normális életrésze a fajnak,
de a faj képtelen örülni, érezni,
mert azt lebontva lehet csak: arra, aki meghal.
11.
Fiúnk azért fiúnk,
hogy másként tegye próbára
a lehetetlent, hiszen az
életveszély és köztünk él.
Ki fest?, könny? annak,
ha néz, már másként lát,
s csak kezét ?zi-hajtja.
A csillagok közötti rést,
ahonnét senki se néz;
szeretni a dolgokat
magukért,
s nem g?züket, mi égre ér,
nem analógiák ködét,
de világokat, Cezanne
almáiként a mindent.
Hasonlat, ládd, az élet is:
vágyott – el?re,
sajnált – utóbb,
de mindenképpen
végével lesz teljes.
(Miféle tévedés,
miféle kerül?út,
miféle vegykonyha miatt
szül irodalmat az agy?)
Legutóbbi módosítás: 2008.09.18. @ 22:02 :: Petz György
